No woman no cry...

Már megint csak a kell egy cím esete....
Egyrészt ez megy a fejemben, másrészt most olvastam egy cikket Bob Marleyről, a reggae koronázatlan királyáról...:)

Szóval..., nagyon rég nem írtam, és most is vagy alig fél órám van...,m ugye Pest, hnap Párizs...:D:D:D

tuti megint nem tudok kiírni magamból mindent, de valamit muszáj..., nem akartam úgy elmenni...

volt ToMat, nagyon jól éreztem magam, tök jó volt, hajókáztunk Balcsin, sokat fürödtünk, mászkáltunk, sétáltunk a városban is..., voltak fenn nálunk, majdenem mindenki, kicsit para vtam, féltem, vki elszólja magát... nahde titkolózás és pletykásság átka/velejárója..., huh de paradox volt.., persze én nem nevezném pletykásságnak, ha elmondom a barátaimnak, ráadásul rólam van szó...
Na mindegy, ma is elég fáradt vagyok, és nem jutnak eszembe a dolgok...
Sokat gondolok rá, még mindig túl sokat..., de még mindig nem szeretném siettetni az időt, h normalizálódjon a helyzet, m az nagyon rossz, mmint az idő siettetése.:P
Remélem, a szülinapunkig is még nagyon hosszú idő fog eltelni, és tartalmas lesz a nyár...
Néztem neki könyveket, h mit vegyek..., találtam is nővéreset:), de a könyvesboltban még nem láttam..., remélem megtalálom...
Ja, ugye csütörtökön megint nála aludtam, és megint nagyon boldog voltam:), találkoztam egy barátjával, Dáviddal, aki nekem nagyon szimpatikus volt, úgy amblock (huh, de nem szeretem ezt a szót...), így a merevségével együtt,(rák, mint mi, m 24-én volt a szülinapja, mint Matyinak) meg mindennel, amellett nagyon jó pasi is:). A Szimpla Kertben voltunk, ez meg húde tapasztaltan hangzott:), holott ien helyen Pesten most jártam először... (Ma nem tok értelmes magyar mondatot alkotni:S) Aztán ott volt egy havija is, Ábel, eléggé elvont srác szerintem, vhogy nagyon déja vuem volt vele kapcsolatban, nem tom miért... Aztán sétáltunk hazafelé (az ő lakása felé), és kétszer is megállítottak így a pesti éjszakában.., ien Do you speak english?-sel...
Mostmár nem írom le olyan részletesen, de utána még este (éjszaka) elolvastam anyu levelét, amit írt Flórának...egy csomó dologban hasonlít Flóra anyukájára..., ezt az elemzést most nem szeretném részletezni, mert negyed óra alatt nem tudnám.., de valami fájt, és megint az az üresség-érzet...Meg már úgy érzem, h mostanában apunak is túl sok mindent mondok el, olyat is, amit nem szeretnék, Flórával kapcsolatban is... és egy csomószor rászólok magamra, h: 'Oldd már meg egyedül, elég önálló és felnőtt vagy hozzá, nem?', nem tudom minek a hatására, de mostanában kezdem azt érezni, hogy egy gyerek vagyok, aki már nagyon szeretne felnőtté válni, és folyton azt hangoztatja, hogy ő már felnőtt..., és ez nagyon rossz, ennél már az is jobb volt, amikor azt hittem magamról, hogy felnőtt vagyok... na mindegy, ezen szintén nem szeretnék/ nem tudok most filózni..
Oooo, és pénteken kimentem vele Csepelre...Csepelidóri Csepelen:)), rulz;)..., és olyan jó volt..,HÉVezni..., megmutatta a kórházat, és tök jó volt (már amennyire egy kórház jó...(?)), és egy kiscsajt is.., szegényt sajnáltam..., 14 éves, nem köti le igazán semmi, így pl. olvasni sem szeretne, és ott van egyedül a kórházban, távol a szüleitől, idős nénikkel egy kórteremben..., átéreztem mennyire unja magát, szerintem nem pszichológus kellene neki, hanem társaság, főleg gyerekek...
Aztán elköszöntünk..., ki tudja, mikor találkozunk megint..., és HÉVeztem visszafelé..., megálltam sétálgatni Borároson, aztán mentem Örsre, és rájöttem, h mennyire szeretem Pestet, és mennyire szeretek itt lenni..., mondjuk főleg Vele...
Vásárolgattam az Árkádban, és egyszercsak, mikor mentem a mozgólépcsőn, megint mély ürességet éreztem...Mert azon gondolkoztam, amit este mondott a Flóra, és nem nagyon foglalkoztam vele, de most eszembejutott..., h a mostohatestvéreivel sincs túl sok élménye..., csak közösen utált ünnepi vacsorák.. én pedig mennyire szerettem volna vele is pár közösen utált vacsorát..., mondjuk én viszont nagyon szeretem az ilyen családi vacsikat, később megvan az a nosztalgikus hangulatuk....

most nem bírok többet írni...

mennem kell, Párizs után re...:))

Ami nem öl meg, az megerősít.

Amibe nem halsz bele, attól csak megerősödsz...

Lehet, hogy tényleg így van ez...
Kicsit kettős meg groteszk, h pont most, így egy betegségből kilábalófélben írom ezt...
Tegnap nagyon rosszul voltam..., annyira utálok beteg lenni, főleg ez..., a rossz közérzet, qvára nem tucc csinálni semmit, mert nincs elég erőd..., pdig oan szívesen olvasnál, lennél a barátaiddal, tévéznél, annyi minden lenne benned amit ki kellene írnod magadból..., de egyszerűen semmi sem megy.
Tényleg nagyon-nagyon sokmindent ki akartam írni, de ez ma megint nem fog menni..., nemsokára megyek ToMatba, szerintem rám fér..., még ha nem is teljesen gyógyultan, itthon úgysem tudok semmit csinálni, remélem hamarosan újra a régi leszek...:s
Képet is akartam berakni, deh az nálam elég bonyolult művelet :P, nah majd eccer!

Tegnap lefeküdtem már kb. 6kor, mondjuk egész nap csak az ágyban feküdtem..., de lényeg, hogy annyira gyenge voltam, hogy nem tudom mikor, talán félálomban, igazából nem látom pontosan, hogy álmodtam-e, vagy a valóságban gondoltam, hogy ez az utolsó éjszakám, meg fogok halni..., nem először gondoltam ezt, de most valahogy olyan erős volt, nagyon közeli...
Emlékszem, úgy éreztem, hogy bekopogtat apu, én meg próbálom meggyőzni magam, hogy nem félek a haláltól, ennek be kell következnie, ennyi volt az életem, de szép volt..., azt sajnálom, hogy csak három hete ismerem... El akartam búcsúzni mindenkitől, kértem aput, valahogy intézze el, hogy el tudjak búcsúzni Flórától, utána már csak egy erős kéz szorítására emlékszem, és, hogy ott ült az ágyam mellett, és sírtunk...
Szerencsére reggelre egy picit jobban lettem, bár még mindig nagyon nem szeretem ezt az állapotot...
Ja persze, és megint kísértenek az álmaim...
Iszonyú sokszor álmodtam már Flórával..., tegnap például azt, h ott ültem a konyhájukban és ő meg számolt és mondta, hogy az, amit a múltkor fogyasztottam (sali, puding, ital, villany, víz) összesen 3280 forintba kerül, de mivel én a húga vagyok, féláron adja, csak 1640 forintot kell fizetnem. Kérdezte, hogy most oda tudom-e adni. Mondtam, hogy persze, és oda is adtam, gondoltam, nem akarok ingyenélő lenni..., csak ugye ez a mód volt furcsa, mert olyan pénz szaga volt az egésznek, mondtam apunak, ő meg persze nagyon leb*szta Flórát, hogy hogy képzeli, hogy pénzt kér egy gyerektől. Nem tudom, furcsa álom, jó, persze tényleg nem várhatom el, hogy ingyen aludjak náluk, viszont, ha most emiatt nem fogom felhívni, akkor megint magamra fogok haragudni... Sokkal jobb lenne, ha én is meghívhatnám őt, hozzánk vagy a mamáékhoz vagy valahová. De ez az álom biztos nem fog valósággá válni.
Még régebben is nagyon sokat álmodtam vele, de azokra már nem igazán emlékszem.
A mai volt még furcsa...Azt álmodtam, hogy valahogy kiderült (persze nem ilyen ceruzás levelek útján), hogy apunak volt még egy előző felesége, és tőle van még egy gyereke, 24 éves, a Trudiék büféjéban dolgozik, és az volt a neve, hogy Ádám Szilvia. De rá egyáltalán nem voltam kíváncsi, őt anyu sem ismerte, apu meg teljesen természetesen mondta, hogy volt idő, amikor a hét egyik felében velük lakott, a másikban meg velünk. Eléggé ki voltam, meg egy csomó kérdés járt a fejemben, gondoltam, mostmár nem érdemes titkolózni, ha ezt a Szilviát már mindenki tudja, Flórát is elmondhatnánk nekik. Kicsit úgy éreztem, hogy van két nővérem, akik tizenhat évig gyakorlatilag magasról lesz*rták, h mi van velem. Fel akartam hívni Flórát, hogy ő tudott-e erről a csajról, de felébredtem. Viszont az egész nagyon valóságszerű volt, mintha tényleg megtörtént volna.
Reggel azon gondolkodtam, hogy milyen lenne, ha ezt most elmesélném anyunak, végül is nem az igazat álmodtam meg, csak egy Ádám Szilviát (nem tudom miért, de határozottan emlékszem a nevére)...Szóval nagyon olyan Hamlet egérfogó-jelenet szitu lenne, ki tudja, mi jött volna ki belőle. Végülis úgy is simán álmodhattam volna ilyet, hogy nem tudok a Flóráról, és lehet, hogy anyu úgy reagált volna, hogy elmondja az igazat...Bár ezt kétlem.
Sosem tudom meg..., nem mertem elmondani... Túl óvatos voltam, túl elővigyázatos.

Még rengeteget szerettem volna írni, de sajnos mennem kell.
Majd valamikor...

Ballagás

most tényleg nagyon keveset írok...
egyrészt ma be sem akartam kapcsolni a gépet..., de én azt nem bírom ki...
Állítólag minden olyan dolog, ami a sóvárgás fogalmához köthető, drognak minősül. (így a kábítószer,az alkohol,a cigi, számítógép, tévé, ezen az alapon a plátói szerelmek, és mindenki Zahirja...), persze én ezzel nem értek egyet, dehát a tudomány mostani állása szerint akkor mindenki drogos.
Na mindegy...
Lényeg, hogy ma volt Beu ballagása Szombathelyen..., /me reggel 8-tól este 8-ig úton, tehát elég fáradt is vagyok. Na meg nagyon várom a holnapot.:)
Most a nappaliból írok, m Beunál itt alszik egyik barátnője, és most ők vannak a szobában..., deh ez így elég necces, úgyhogy lassan be is fejezem...

u.i.: Ezt csak most rakom be, m akartam képet, deh az nem jött össze..:s
meg most egyébként is qvára nincs energiám meg erőm semmihez... utálom ezt az állapotot:(
nah ma volt évzáró, Kné egyébként tök ari volt..., és csupa jót mondott:).
Viszont rohadtul belázasodtam, és most eléggé nagyon rosszul vok:s.
mondjuk így nem tom, mi lecc ToMattal... (?)
Amúgy nagyon boldog vok, m tök jó volt..., és egy csomó mindenről beszélgettünk, kb. 2ig...:)
Remélem, soxor lecc ien:).
Persze sokmindent kimaradt, amit nagyon akartam... diktafon, kép etc. Mindenképp kell közös kép...!
Nah, majd ha elég friss leszek, beszámolok mindenről...!

Csepelidori:)

Megin' nem jutott eszembe semmi értelmes cím...:o

Egyébként azért írtam ezt, m ma voltunk a Művészetek Palotájában, és mindenki azzal szívatott, hogyha nagyon koncentráltan jobbra nézek etc., akkor láthatom Csepelt:).
Eszembe jutott, h mien régen hívtak Csepelidorinak..., és visszagondoltam a gt-s poénokra..., m sztem ToMat miatt, mindjárt itt a szombat:S
Nem tudom, én örülök is neki, deh mostanában annyira lassan telnek a napok, hetek.

Ma nagyon keveset írok, m hnap korán kelek, Szombathely..., kéne aludnom...
Amúgy nem volt célom ma blogot írni, m az interjút akartam elolvasni, deh nem tom, képes leszek-e rá egyáltalán vmikor, most egyelőre oan hangulatomban vok, h qvára untatnak mások koholt problémái..Azért kicsit haragszom magamra...
Szóval ma volt az utolsó nap a suliban, tényleg el sem hiszem, kineveztük Pedro- napnak.:)
Felmentünk vonatra, és eljátszottuk azt a qva xar viccet, h elnézést, szabad itt egy hely? -Igen, persze. -Köszönjük. Hejj! --- nem néztek hü_lyének8)
A Művészetek Palotája jó volt, csak már akkor is nagyon fáradt vtam..., de ahogy mondta a nő, h 5-10 éven belül itt a fennmaradt tizenkét telket beépítik, itt lesz a főváros kulturális központja, hotelek, termálfürdők, irodaházak, szállodaláncok, koncerttermek, Nemzeti Színház, Művészetek Palotája etc., ráadásul átirányítják a csepeli (:)) HÉV-et, és a dunaparton gyönyörű sétányt építenek. Fura volt belegondolni..., h majd itt fogjuk tologatni a gyerekeinket a babakocsiban...
Nem tudom, olyan idillikus kép jelent meg nekem a jövőről...,megint elgondolkoztam az élet apró örömein, annyiszor szoktam...Süt a nap,vége az évnek,néha olyan jó figyelni az embereket a BKV-n, miről beszélgetnek, mi járhat a fejükben, milyen könyveket olvasnak... néha olyan nehezemre esik gondolkodni..., még a jelenen se nagyon tudok.., hát még a jövő...
Olyan, mintha már legalább egy fél éve ismerném Flórát, aztán alig három hét...
De mondom, ezek a kis szituációk etc., kész vok...
Ma is elmentünk apu ügyeit intézni Vetroékhoz, én addig beszélgettem Berillel.
Előjöttek ezek az általános sablontémák...: Hány tesód van?... /me hosszas gondolkodás után: Háát..ööö.. 2. -És milyenek? -Egy húgom és egy nővérem.- És hány évesek? - Hát, a húgom 14, a nővérem pedig aznap volt 12, mikor születtem (egy napon születtünk!), tehát most 27. -Jujj, de jó, hogy egy napon van a szülinapotok. Milyen? Hogy szoktátok ünnepelni? -Háát, még nem ünnepeltük együtt... -Aha, és nem gondoltál arra, hogy a tesóddal költöznél egy albérletbe? -De, tök jó lenne..., csak húgom Szombathelyen van... -És a nővéred, még veletek lakik? -Sosem lakott velünk...
na, aztán itt már kezdett kínossá válni a beszélgetés, áttértünk a könyvekre.. De jót beszélgettünk, tök aranyos lány...
de mondom, ezek a szituációk... pl. -Mama, akkor jó, ha kimegyek és sütök sütit? -Minek? -Szeretnék felvinni Pestre az egyik barátnőmnek.- Jó barátnőd az a kislány? Honnan ismered? -Háát, ööö...Pestről...- És a szüleit ismered? -Háát, az apukáját... szvsz kész:S

Hazafelé apuval a vallásokról beszélgettünk, buddhizmus, zenbuddhizmus, keleti vallások, zsidó, kersztény vallás etc. Tábor Béla, Szabó Lajos, Hamvas Béla... sajnos nem tudtam eléggé koncentrálni, pedig nagyon érdekelt... Arra emlékszem, hogy a legtöbb remekművet egy múzsa ihleti. Ezen utána gondolkoztam, és ez sztem tökre így van..., kell egy bálvány, Zahir (?), akinek meg akarunk felelni, és emiatt a maximumra törekszünk... Anna pl. tök átlagos asszony volt, de Juhász Gyula meglátta benne az isteni szikrát, szerette..., és most ennek köszönhetjük azokat a csodálatos verseket... Ugyanígy Júlia is tele volt hibákkal, mint mindenki..., de a Szeptember végén nélkül kevesebb katarzisunk lenne, ez egyszerűen fantasztikus, remek...
Meg azon is gondolkodtam, hogy hiába tanulok életem végéig, annyi rengeteg terület marad, amelyben tudatlan leszek..., de épp ez a szép, hogy mindig van ezer és ezer kérdés, hogy örökké hajt a világ megismerése utáni vágy, sosem tudhatunk eleget...
Mikor hazaértem, mindent kipakoltam..., olyan fura.., pl. így bemegyek a fürdőbe, megnézem a kádat, a mosdót..., és rájövök, h jé..., itt ez a gyönyörű fürdőszoba, amiben tudok mosakodni, és hogy mennyire szerencsés vagyok, és boldognak kéne lennem...
Mikor ültünk a kocsiban, apu azt mondta, h XY-nak talán még nehezebb gyerekkora volt, mint neked... Ez megütötte a fülem... Hol volt nekem nehéz gyerekkorom? Mikor szerintem ennél szebb gyerekkor senkinek sem kell..., semmit nem kellett csinálnom..., míg gyerek vagy, minden jön magától, nem aggódsz semmin. Mikor Zamárdiban vagyok, az mindig a gyerekkoromat juttatja eszembe. A gondtalan, felhőtlen gyerekkort..., mikor vasárnap délutánonként különböző kártya-és társasjátékokat játszottunk a családdal, mikor a Papával fociztam a kertben, mikor annyit hintáztam, mikor kifeküdtem a fűbe, és önfeledten bámultam a felhőket, később a csillagokat, mikor görkoriztam az utcában, ahol akkor még nem jártak autók.., mikor kibicikliztem a szőlőhegyre..., mikor minden karácsony előtt, amíg a mama a fát díszítette, elmentünk túrázni a Papával felfedezni különböző, ismeretlen helyeket, s mikor odaértünk, mindig kaptunk Milka csokit..., mikor nyáron órákig ültem a hintaágyban és olvastam, vagy kisebb koromban homokoztam..., mikor a Beuval bújócskáztam a kertben..., mikor mindig lementünk fürdeni a Balcsiba, és utána kajáltunk a Trudiék büféjében, az éjszakai fürdőzések... Talán ekkor voltam a legboldogabb, csak elszalasztottam a pillanatot, hogy észrevegyem...
Ezek az idők már sosem jönnek vissza...(?)
Annyira borzasztó belegondolni, hogy mennyire rövid az élet...
Ugyanakkor nagyon hosszú is, hisz alig várjuk, hogy elteljen egy nap..., és úgy érezzük a pár napja történt dolgokról, mintha ezer éve történtek volna...
Most eléggé ambivalens érzéseim vannak...
Na, nem írok többet...

Nothing special

" Mount Lu in misty rain; the river Che at high tide.
When I had not been there, no rest from pain of longing!
I went there and returned... It was nothing special.
Mount Lu in misty rain; the river Che at high tide.

zenbuddhizmus rulz:)

sorry a fantáziátlanságért, de nem jutott eszembe semmi...

Most nem írok sokat, koleszban nem annyira szeretek...
Ez az utolsó estém..wow.., egy éve még sosem gondoltam volna.., eccer ez is eljön:)
Jövőre jön egy fazékos is a kóterba, ha minden igaz:).
Az osztályunkba meg egy félmongol drogos csaj...:S, Viki...
Ma búcsúztattuk Sárit, olyan megható volt... Ilyenkor annyira boldog vagyok, hogy ilyen közösségbe kerültem..., nem azért mondom, hogy nem láttam még ilyen jó osztályt, mert a miénk, hanem egyébként is..., összetartóak vagyunk, mindenki meghallgatja a másikat.. ritkán látni ilyet manapság...:S
most nem tok vmi nagyon koncentrálni...
Francián saliztunk.., közben Les rois du monde, Les yeux revolver etc.
Aztán törin fogalmazást kellett írni az éves tapasztalatainkról..., nagyon visszafogott voltam..:), legdurvább mondatom: Meglepő volt az eddig még sosem tapasztalt tanítási módszer. szubjektív osztályzás etc.
Suli után Kingával felmentünk József körútra, elhozni Zsófa rajzait.., Blahán önfeledten sétálgat, fagyival a kezében I, 35kor, lényegtelen, h háromnegyedkor osztályozó..:P
metrófelújítás rulz:o
nah, ez nagyonolyan lett, mint egy eseménynapló...:S

"Olyan furcsák vagyunk mi emberek.
A lelkünk sír, az arcunk nevet.
Egymásról azt hisszük boldog talán,
S irígykedünk egy-egy boldog szaván,
Azt hisszük, ha a másik szeme ragyog,
A gondolatai tisztán szabadok.
Nem vesszük észre, dehogy vesszük észre,
Hogy könnyek ülnek csillogó szemében.
Különösek vagyunk mi emberek.
Az arcunk sír, a lelkünk nevet.
Hazugság egész életünk,
Hisz akkor is sírunk, amikor nevetünk."

megpróbáltam, hogy tudok-e bejegyzést írni anélkül, hogy szerepelne benne Flóra..
wow, sikerült:o
deh, asszem este felhívom, szurk:S

Every exit is an entry somewhere

jaja.., fő az optimizmus és a pozitív világszemlélet! Mondjuk most megin' qvára nem vok optimista hangulatomban..., deh kell 1 cím...

A tegnapihoz hozzáfűzém, h nem 4 nappal kevesebb mint 1, hanem 4 nappal kevesebb mint 2 hónappal a 16. szülinapom előtt...ez nyomtatási hiba volt...
Aztán: rájöttem, h József Attila Flórája nem is senhal, legalábbis szerintem,m szerintem tényleg Flórának hívták, bár nem tom...
Aztán, a novelláról ne is beszéljünk:(... qva xar lett..., megin' megbántam, h felraktam, mondjuk ez várható volt.., deh megpróbálok nem rágódni tovább ezen. Próbáltam, h ien tipikus 'én-novella', ami ugye az egyes szám első személytől különleges erőt kap. (mint pl. a Sorstalanság), deh például, ha mondjuk úgy kezdesz egy novellát, h 'Öngyilkos leszek.', akkor már valamilyen szinten nem is érdemes elolvasni, mert tudod, hogy úgysem fog meghalni...
Na mindegy.

Tegnap este akartam még írni, de aztán nagyon fáradt is voltam, meg néztem a Nagy Könyvet is, és mikor bekapcsoltam a gépet, rátaláltam bizonyos dokumentumokra... Benéztem a könyvtárakba, m kerestem a zenéim meg a képeim, aztán az egyikben ien mindenféle pszichológiai analízis volt, vagy mittom én, és elkezdtem olvasgatni.. en plus felhasználónév: flora, szvsz kész... Lényeg, hogy van pár alkönyvtár, amiknek a felét nem lehet megnyitni, deh az egyikben /diagnosztika/ hosszasan elmerültem...Elolvastam egy 16 oldalas interjút vmi Izával, mondjuk nem az egészet, de nagyjából..., aztán ennek az elemzését, utána vmi Krisztinával, annak is az elemzését- mondjuk ezekbe csak beleolvastam, m már nem volt energiám...:s, még beleolvastam vmi A szellem a gépben című dokumentumba, ami a terápiás közösségek mappában volt... aztán vmi frankfurti szociálpszichológiai nem tom mibe, ami mellett pornófilmek voltak...--ezt nem tudtam nagyon mire vélni...:S
wow, most találtam a tapasztalatok összefoglalása címen egy szemináriumi dolgozatot, amire rá van írva, h Milán Flóra..(mondhatom, apu baromira elővigyázatos..., lehet, h csak én olvasom, m direkt kerestem, deh azé' akkoris a Beu szobájában van..), nah csak két oldal.., akkor most ezt elolvasom... a többit majd később...

Később: elolvastam...vmi TAT, ami szerintem vmilyen ien tipikus pszichológiai teszt, hasonló mint például a Szondi-teszt...(/me baromira ért a pszichológiához...:), ezért nem is nagyon akarok belemenni, deh lényeg, h azzal a csajszival csinálták, akinek az interjúját olyan hosszasan olvasgattam..., Izabella..., m a másik vmi Krisztina volt, aki cukorbeteg és 47 éves, és a nővérével lakik egy házban, és kórházban volt.. meg ilyenek.., ez tökre érdekel, de most nem olvasom el, m már így is nagyon fáj a szemem.
Lényeg, h a másik lány, a 23 éves Iza is ien tipikusan olyan, aki pszichológushoz jár. Igazából persze nincs semmi túl komoly baja..., csak ilyen általánosan nem találja a helyét a világban, meg az apja alkoholista, aki láthatólag távol áll tőle, az anyját is most kezdik érdekelni az ien túlvilági dolgok, m eddig fizikai munkával foglalkozott,v nem tom..., aztán ő ugye a legkisebb, m a nővérei 10 meg 4 évvel idősebbek nála, akkor nem kívánt gyerek, és nagyon korán önálló lett...szóval csupa olyan dolog, amit túl lehet élni, mint azt, h én például beszorultam a szülőcsatornába, és most állítólag emiatt vagyok klausztrofóbiás..persze, ha mindent bevennék, amit mondanak az orvosok,pl. az erősen depresszióra hajlamos személyiségemmel kapcsolatban, akkor már rég öngyilkos lettem volna.
Na ez a lány vmi 37 éves, nős, többgyermekes tanárába szerelmes..., mondjuk amit leír, azt nem tom mennyire lehet szerelemnek nevezni... Néha úgy tűnik, h egyáltalán nem érett, felnőttes gondolkodású, igaz, csak 23 éves... és csak jobban meg szeretné ismerni magát, a világot, épp ezért szerintem eléggé hisz pl. az asztrológiában meg ilyenekben, nem akar elszalasztani egy lehetőséget sem. Nekem még az derül ki, hogy mintha azt érezné, hogy nem kapott elég szeretetet, törődést, odafigyelést (épp ezért nem hisz a házasságban, és még nem kész a gyerekvállalásra...), meg mintha néha kicsit ez a 'én csak egy szürke egér vagyok, akit senki nem vesz észre' érzése lenne... Na mindegy, én igazából inkább a kérdéseket néztem, hiszen Flóra érdekelt..., elég ofotért volt, de azért kellően objektív, meg így inkább csak hallgatott és odafigyelt, szóval nem mondott semmi személyeset, ahogy kell, de azért nem olyan görcsösen ragaszkodott a teljes személytelenséghez, mint az a nő, akinél én voltam... az elemzése is nagyon jó volt..., nem túl szubjektív, de azért benne volt a véleménye...
A csaj stílusa zavart nagyon engem, ez a rengeteg kötőszó, hogy és, meg, mittom én, meg ilyesmi.. meg a nevetgélések, mintha zavarban lenne, vagy nem tom... Félek, h én is kezdem átvenni a stílusát...áhh..:S
Igazából ha így kívülállóként nézzük, akkor olyan, mintha két barátnő beszélgetne, de az egyik csak kérdez, a másik meg csak mesél.., az életéről, a gondjairól...
De egy csomó minden engem is gondolkodásra késztetett.., pl. ezen már eddig is több órát gondolkodtam, de most megint felemerült...: "A karmától függ személyes sorsunk, ez a természetnek azon törvénye, amely szerint azzá leszünk, amit gondolunk vagy cselekszünk."
Hihetetlen, hogy egy mondaton, vagy egy fél mondaton több órán keresztül lehet gondolkozni, és még akkor sem biztos, hogy jutsz valamire..., mondjuk nem is vagyok nagyon otthon a bráhmanizmusban.Meg ezt most nem fejteném ki, mert sajna nincs annyi időm...
De azon is gondolkodtam, hogy nem csoda, ha néha úgy érzem magam nála, mint egy pszichológusnál..., mert lehet, hogy nem lehet teljesen kötetlenül beszélgetni, mert pl. mondok valamit, amiről vmire asszociál, amiből fel lehet állítani egy pszichológiai analízist. Mert mondjuk már én sem tudok úgy vizsgálni egy beszélgetést, hogy később nem gondolkozzam azon, hogy megvolt-e minden kommunikációs feltétel, nem lépett-e fel kommunikációs zavar, ha igen, mi váltotta ki..., elérte e a kommunikáció a célját, mik voltak a fő- és mellékfunkciói...
Na, mostmár egyre jobban érdekel a pszichológia.
Mondjuk fura, hogy Flóra már tizenöt-hat évesen Freud-ot olvasott, ezt beszéltük Zsófiékkal is..., akkor biztos nagyon érdekelte...
Majd biztos elolvasom a további elemzéseket, meg az interjút.., ha már lesz elég energiám..., tényleg érdekel...

Lényeg az, hogy tegnap este, a vacsorán, mikor ott jópofiztam a rokonokkal..., megint eléggé rossz hangulatomban voltam.., mondjuk szerintem nem ilyen melankólia meg letargia, csak szimpla kedvetlenség.
Teljesen ez..egyébként imádom Tóth Árpádot..., és megint itt a példa, hogy alig tíz sorral mennyi mindent el lehet mondani:
Tóth Árpád: Meddő órán

Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.

Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én,én.
S magam vagyok a föld kerekén.

Még iszonyatosan sok mindent le akartam írni... De sajnos mennem kell pakolni..., idén utoljára:)
Remélem holnap... Akartam írni az álmaimról, arról, hogy tegnap mennyire más voltam..., a vacsorán, nem kértem piát, 'enkurádzsoltam' aput (bocs, deh ezt muszáj volt;)), hogy engedje el a Beut spagiba, ilyet még soha nem tettem!..., akartam írni arról, hogy eddig mennyire sokszor volt nagyon nehéz tartani a számat.., az apró, kis elejtett megjegyzések..., hogy mi volt ma a mamáéknál...
Annyi minden van még bennem... Úgy elszállt az idő, egész délután itt ültem a gép előtt...

"Akkor szeress, mikor a legkevésbé érdemlem meg, mert akkor van a legnagyobb szükségem rá."

Homok a szélben-, tudom, hogy az vagyok

Most elég furcsa minden...
Nemrég értem haza a ballagásról..., felidéződztek bennem az elmúlt nyolc év keserédes, olykor fájó emlékei... Álltam a padok mellett a borongós időben..., a műsor csendben zajlott, én pedig gondolkodtam. A versek és beszédek majdnem ugyanazok, mint tavaly..., a ballagók és tanárok ugyanúgy meghatódnak, olykor sírnak... Én vagyok más?
Ez alatt az év alatt annyit változtam, mondhatni, egy perc alatt megváltozott az egész eddigi életem is. Minden változás jó..., nem tudom, hogy ez tényleg így van-e, minden esetre én mindig is a változások híve voltam, 'Fő a változatosság!'... Nagyon sokat gondolkoztam azon, és Zsófival is erről beszélgettünk, hogy mi lett volna jobb..., ha kiderül, hogy a levéllel csak valami rosszakaró szeretne ártani (mondjuk ez is kiderült), vagy ez..., az igazság, az eltitkolt valóság.
Ők, akiknek fogalmuk sem volt az életemben végbement változásokról, ugyanúgy örültek nekem..., a kedvenc volt tanáraim, az osztálytársaim, a barátaim..., lényegében semmi sem változott..., az iskola ugyanaz, néhány kisebb felújítást leszámítva..., a tanárok ugyanúgy viszik tovább, tanítják az osztályokat...,Szöszi,Viki,Kriszta,Panka, Niki,Ageeca, Lini,Sztike, Erika, Csilla,Szili, Artúr, Walter,Márton és a többiek sem változtak..., de az egykor olyan intenzív élmények ma már csak halvány emlékek..., sok minden a feledés homályába merült. Még emlékszem a szerenádra, pont ma egy éve, arra, hogy a ballagáson szorongva ültem, féltem az elválástól.., mert nekem minden elszakadás egy kisebb trauma, mikor a megszokott kis lakásunkból kiköltöztünk, az is nagyon sokáig (még most is) hiányzott... Kíváncsian vártam az új évet Pesten, filóztam, hogy vajon jó döntés volt-e... Aztán emlékszem a bankettra, az átbulizott nyárra, a beachre, koncertekre, spagira, tűzijátékokra... Ma is ugyanúgy hívtak, mint tavaly...
Ma reggel ott álltam az udvaron, és megint Flórára gondoltam... Egyébként azon is sokat gondolkoztam, hogy most, míg ilyen intenzív ez az élmény, lehet, hogy minden másodpercben gondolok rá, később minden percben, aztán minden órában, majd minden nap, utána minden héten, minden hónapban, s végül már csak minden évben... Nem akarom, hogy így legyen, de ilyen a természetem (?), ilyen az emberek természete. Lényeg, hogy az Anették anyukája mellett álltam, és ő mondta, hogy az összes tesója itt van a Ritának, de az Anett nem jött el, mert szakdolgozatot ír...Én meg azt gondoltam, hogy biztos nagyon mérges lennék, ha a nővérem nem jönne el a ballagásomra..., utána jutott eszembe, hogy van nővérem..., és tényleg nem jött el... Végig azon gondolkodtam, hogy kimaradt életem fontos eseményeiből, nem volt ott a ballagásomon, nem látta, hogyan szavalok, hogyan veszem át a nyolc évig kitűnőknek járó díjat, nem látta a nevemet a márványtáblán,nem jött el megnézni a lúdavatót, a fontos ünnepekből is kimaradt, egyszer sem volt itt karácsonykor, sosem kívánt boldog szülinapot, nem oszthattam meg vele a gondjaimat, amiket mások a nővérükkel beszélnek meg, nem bújhattam hozzá, nem ölelhettem meg, ha szükségem volt rá, még a kezét sem foghattam meg, nem jött el velem játszótérre, nem kísért el az iskolába, később nem jött velem bulizni...
Arra gondoltam,mennyire más lett volna, ha velünk lakik, és együtt nő fel velünk.., mármint, ha én kerülnék hasonló helyzetbe, szóval, ha a férjemnek lenne egy tizenkét éves kislánya, biztos azt szeretném, hogy lakjon velünk... Már megfogadtam, hogy többször nem rakok 'ha'-t a mondataimba, teljesen értelmetlen, csak az időt pocsékoljuk vele...
Ott álltam, kezdett kisütni a nap, és mély ürességet éreztem..., a bennem élő gyerek elpanaszolta bánatait..., szomorú voltam..., néztem az embereket..., mi van, ha nekik is van valahol egy eltitkolt testvérük..., haragudtam, gyűlöletet éreztem, nem tudom ki iránt...
Zsófi mondta tegnap tesi előtt, hogy neki még mindig nem derült ki, hogy van egy nővére..., annyira groteszk helyzet volt..., mintha mindenkinél bekövetkezhető dolog lenne.., mondtam is neki, hogy várd meg, amíg 4 nappal kevesebb, mint egy hónap választ el a 16. szülinapodtól, nekem is akkor derült ki... május 26-án, a nagy Nightwish koncert napján találkoztam vele először..., nekem még mindig az első találkozás a legmeghatóbb, amikor sírtunk...
Azon gondolkodtam az udvaron, hogy már nem is félek attól, hogy megromlik a kapcsolatunk, hiszen annál rosszabb már úgysem lesz, mint eddig volt..., és akkor legalább szabad akaratunkból döntünk.
A Beu lesz még nagyon nehéz..., persze apu azt akarja, hogy én mondjam el neki, ezt valahogy éreztem..., mindig könyebb másra hárítani a felelősséget, nem akarom..., nem tudom..., még mindig nem akarok a jövőre gondolni, egyáltalán...
Egyébként annyira szép név a Flóra..., tudtam, h senhal, de nem jutott eszembe (/me műveletlen:s)... természetesen József Attila múzsája..., hozzá írta gyönyörű szerelmesverseit...
A kedvenc költőm, akinek annyira jó versei vannak, két soráért már megéri magyarnak születni...
Szóval a kedvenc költőm múzsája, a kedvenc nővérem neve:)... mostmár a kedvenc lánynevem...
Erről egyébként eszembe jutott, hogy megint annyira provokatív vagyok, hogy az már visszataszító... Néhány dolog annyira fáj, mikor olyan nehéz titokban tartani... például, mikor tegnap Beu mondta, h mennyire jó, hogy én vagyok a testvére..., és én vagyok a kedvenc nővére, mivel én vagyok az egyetlen...(Persze kérni akart valamit, mindig akkor jön elő ez a szöveg, h 'kedvenc egyetlen nővérem' etc.) Uhh, nagyon kész vagyok...

Mégsem...

A dunaparton ma is annyira szép...Boldog emberek sétálgatnak, karöltve fagyiznak, a szerelmesek nézik a naplementét ezen a csodás, látszólag tökéletes tavaszi estén, ebben a látszólag tökéletes világban. Szerelmesek? Nekem már ez a szó sem jelent semmit, nem vagyok képes szeretni,nem tudok élni... Ma utoljára bementem dolgozni, ma utoljára néztem végig az emberi szenvedést, ma utoljára kerültem szembe a fájdalommal, a kínokkal, gyötrelmekkel, utoljára filóztam az élet értelmetlenségén. Az egyik betegem Shakespeare-től idézett, eszembe jutott a Hamlet nagymonológ:

" Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.

Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri

Balsorsa minden nyűgét s nyilait;

Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,

S fegyvert ragadva véget vet neki?

Meghalni-elszunnyadni-semmi több;

S egy álom által elvégezni mind

A szív keservét, a test eredendő,

Természetes rázkódtatásait:

Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.

Meghalni-elszunnyadni- és alunni!

Talán álmodni: ez a bökkenő;

Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,

Ha majd leráztuk mind e földi bajt,

Ez visszadöbbent."

Itt ülök a Duna partján, a lágy szellő simogatja arcom, a hullámok csapkodják a köveket... Látni, hogy van célja, tart valahová, nem úgy, mint én...az ő útja a Fekete erdőtől a Fekete-tengerig tart, az enyém is fekete, nem visz sehová, nemsokára vele tartok...

Még nem láttam buta depressziós embert, naponta több depresszióssal találkozom, de egyikük sem buta, talán mert az élet nagy dolgairól a buták nem filozofálgatnak... Mindegy, az életem ilyen volt, amilyen..., buta depressziós emberek nélküli.

Mindenem otthon hagytam, csak egy napló van nálam, és hoztam egy doboz cigit, amiből már csak három szál van... Rágyújtok..., két szál cigit szívok még el életemben, ez nem olyan durva.

Élvezem, most utoljára... Halálom napja szép, körülöttem mindenki boldog, csendben megyek el..., senkinek nem tűnik majd fel, talán pár hét múlva valaki megkérdezi, hogy hol az a szemüveges pszichológus, aki eddig foglalkozott a betegekkel, aztán valaki azt válaszolja, hogy biztosan elutazott... Az élet megy tovább, akkor is, ha a föld már nélkülem forog.

Kinyitom a naplóm, az életem, amiben minden benne van..., ezt viszem magammal, ezt olvasom utolsó perceimben. " Árnyék vagyok csak;

A fény kihunyt szememben

s nincs miért élnem."

ez egy japán versformában, haiku

tovább olvasom...

"Száraz könnyem végigfolyik sápadt arcomon,

Megdermedve állok az élet előtt.

Rájövök...

Legszívesebben menekülnék, de nem lehet.

Szaladni a végzetes sors elől, nem tehetem.

Nappal is és éjjel is,

Sötétben látni a világot

Félelemmel tölt el...

Mennyivel más ez így!

Ismét egy könnycsepp csordul ki a szememből,

Majd arcom közepén megáll, és ráfagy.

Úgy érzem, elvesztem...

Ez a világ nem az én világom,

Ez az élet nem az én életem...

( De mégis... A Te életed, a Te világod!)"

Ez húszéves koromban volt... Tovább lapozok, közben rágyújtok még egy cigire...

"Se pasim, se állásom, se családom..., nincs életem. Ma sétálgattam a Városligetben, szomorkodtam Norbi miatt..., a gyerekek játszottak, és egy kislány a hintában kiabált a nővérének: 'Úgy szeretlek Lea, annyira nagyon-nagyon szeretlek Lea...'

Leültem én is egy másik hintába, és sírtam... Vajon az én húgom fog- e nekem valaha ilyet mondani?..."

Mostmár tudom, nem fog..., nem adtam meg neki a lehetőséget, hogy megismerhessen.

Legalább nem fog fájni neki, meg se kell tudnia, ha eddig nem tudta, hogy van egy nővére, akkor azt sem kell tudnia, hogy mostmár nincs...

Azt mondják, a halál előtt lepereg előtted életed kisfilmje..., én most lepörgetem magamnak előre... Megszületek..., kiabálás otthon, veszekedések, kések, mentők..., az oviban..., csúfolnak (büdös zsidó...,nem értem...), a sárban a cuccom, a suliban... megbukok,megvernek, visszaütök, kirúgnak, elszököm..., később piák, cigi, drogok, pasik, kalandok..., azt hiszem teljesítettem azt, ami az életre vonatkozik. "Úgy élj, hogyha lejátszanák előtted életed filmjét, ne tudd eldönteni, hogy pornó- vagy kalandfilmet láttál." Talán az enyémben még a horror is benne volt egy kicsit...

Az utolsó szál cigi..., legalább nem tüdőrákban fogok meghalni...,nem lesz igazuk azoknak, akik mindig ezzel fenyegettek...

Pár slukk és vége az életemnek..., sajnálom, hogy nem ismertem a húgom, de még sajnálhatnék háromezer másik dolgot is... Mostmár kezdek félni..., mi van, ha megint nem lesz merszem..., nem, ez a mai nap más, érzem...talán már csak egy perc, mostmár nem gondolok semmire, csak a halálra..., még ülök, de lassan fel kell állnom...Hirtelen egy hang üti meg a fülem: " Hölgyem, vigyázzon..., a könyve!bele fog esni a folyóba!" Odanézek, a naplóm, az életem kezd elúszni a vízben...A bácsi megpróbál lejönni, de megcsúszik...Felsegítem..., megkérdezi, mit csinálok itt, ilyen magányosan a folyóparton..., azt felelem, gondolkodtam. Váltunk még pár szót, udvariaskodásból, aztán elmegy. Elindulok..., bűntudattal sétálok hazafelé a kivilágított hídon... mégsem sikerült..., a naplómnak már igen, ő a fekete ösvényen van. Talán előbb el kéne rendeznem mindent magam körül, mielőtt lezárom az életem...Lehet, hogy megkeresem.

Belépek az ajtón, keserűen gondolok a mára már mindennapossá vált esti programomra, az öngyilkossági kísérletre.

Az egész fikció, semmi köze a valósághoz. a novellában szereplő lány, bár néhány vonásában hasonlít Flórára, egyáltalán nem ő...Az én nővérem sokkal okosabb, lelkileg erősebb, intelligensebb, boldogabb, többen állnak mellette, remélem, több szeretetet is kap.

Még mindig azt vallom, hogy soha, semmilyen körülmények között nem szabad elégedetlennek lennünk az élettel, hálát kell adni, és semmi ok sincs szomorúságra, depresszióra, csak általunk koholt..., valamint soha, még csak gondolni sem szabad az öngyilkosságra...Nincs értelme... eldobni a legnagyobb ajándékot...

Reggel

huh.. ezt az értelmes címet... deh így kora reggel nem tudtam mást kitalálni...
Most nagyon keveset írok, m sztem 9 körül már L kéne indulnom.., deh oan régen nem írtam már...
Hááát... történt velem pár dolog..., végre lezártak mindenből.., úgyh már nyugodtan élvezhetem a nyarat.., bár ebben a xar időben elég depis vok..:(
Tegnap megint találkoztunk..., deh elég zavarban voltam.., meg nagyon fáradt is.., úgyh nem túl sok értelmeset tudtam mondani...:S
Most érkeztem el szerintem a parázós korszakomhoz..., ez nagyon rossz...áhh, annyira utálom magam...
De így tökre félek..., nem értem miért kell mindig előre aggódnom.., de most nagyon félek, hogy ha jobban megismer, nem fog szeretni, és megromlik a kapcsolat...
Én sem ismerem még annyira őt, de nagyon-nagyon kalandos élete volt...
áhh.. most is félek... ez nálam mindig előjön, ha ismerkedem vkivel...
Remélem, csütörtökön jó lesz.. Félek, jön a nyár.., és akkor minden más lesz..
Nekem most ez a legfontosabb..., mindennél fontosabb...

Most mennem kell...

De este, ha hazaérek, megpróbálok leírni mindent, őszintén..., ami eddig nem nagyon ment....

Az élet himnusza

Az Élet egyetlen esély, vedd komolyan,
Az Élet szépség, csodáld meg,
Az Élet boldogság, ízleld meg,
Az Élet álom, tedd valósággá,
Az Élet kihívás, fogadd el,
Az Élet kötelesség, teljesítsd,
Az Élet játék, játszd,
Az Élet érték, vigyázz rá,
Az Élet vagyon, használd fel,
Az Élet szeretet, add át magad,
Az Élet titok, fejtsd meg,
Az Élet ígéret, teljesítsd,
Az Élet szomorúság, győzd le,
Az Élet dal, énekeld,
Az Élet küzdelem, harcold meg,
Az Élet kaland, vállald,
Az Élet jutalom, érdemeld ki,
Az Élet élet, éljed!

/Kalkuttai Szent Teréz/

La vie en rose

fura, hogy mindig francia címeim vannak...

most tényleg rózsaszínben látom a világot, és remélem, hogy ez még így marad nagyon sokáig...

Fontos megemlékezni róla, hogy ma van Trianon 85. évfordulója. In memoriam 1920. június 04.
Bár én nem szeretem bolygatni a múltat, ami volt, megtörtént...kár utólag bármit is cselekedni..
értelmetlen ez a sok hungarista tüntetés.

Szóval.., megpróbálok belekezdeni.
Fél tíz körül van, és egész nap ezt a pillanatot vártam, hogy végre kiírhassak magamból mindent. Bár most fáradtabb vagyok, mint gondoltam, így lehet, hogy kicsit zavaros leszek.
Ma beszéltem a Trudival, nem feltétlenül tartom helyesnek, hogy elmondtam neki, de ő valamilyen szinten közel áll hozzám. Egyrészt az unokatesóm, másrészt a bérmakeresztanyám, harmadrészt egyidős Vele, és talán ő eléggé ismeri, volt, hogy együtt játszottak velem. Egyébként Trudi megbízható, és a családból neki tudtam elmondani bármilyen félelem nélkül.
Most nem fogok ezen rágódni..., de ő anyu betegségét sem tudta.
Most teljesen elfelejtettem, mit akartam írni..., és hogyan..., nem tudom.
Csütörtökön találkoztunk, és kb. négy órát nála voltam, ami talán kicsit sok volt, mindkettőnknek. De azért nagyon jó volt... Néha úgy érzem magam, amikor beszélgetünk, mint egy pszichológusnál, szerencsére csak néha, mert az elég rossz. Főleg miután kifejtettem neki, hogy nem hiszek a pszichológiában..., de benne hiszek. A lakótársa is kicsit olyan, valsz. szakmai ártalom, bár őt nem tudtam megismerni, és megbizonyosodni róla, hogy milyen kiváló ember. Most írhatnék ilyeneket, hogy elhatároztam, hogy mindenképpen fogom vele tartani a kapcsolatot, de ez nálam nem kérdés. Ő a nővérem, és remélem, hogy azonkívül, hogy ugyanaz a vezetéknevünk, közös az apukánk, egy mamánk és egy papánk közös volt, és van egy közös húgunk, (uhh, de visszataszító lett ez a 'közös' szó:S), ja és közös a születésnapunk (ami nekem mellesleg nagyon-nagyon sokat jelent, hisz mindig különleges jelentőséget tulajdonítottam az apró dolgoknak, így az egybeeső dátumoknak..), szóval hogy ezeken kívül más is összeköt minket. Örülök, hogy most derült ki, később máshogy reagáltam volna.., előbb pedig túl gyerekes lettem volna, és nem tudtam volna ennyire szeretni. Valószínűleg, ha fiatalabb koromban tudom meg, feltételeket szabtam volna, hogy majd akkor tartom vele a kapcsolatot, hogy ha leszokik a dohányzásról etc., ez ien tipikus gyerekes vonásom. (huh ez a sok értelmetlen 'volna'...) De mostmár, ha szeretek, akkor csak feltétel nélkül szeretek. Ezt most olvastam: "A lelki élet voltaképpen maga a szeretet. Nem azért szeretünk, mert jót akarunk cselekedni, segíteni akarunk, vagy meg akarunk védelmezni valakit. Ha így volna, egyszerű tárgynak tekinthetnénk a másik embert, magunkat pedig nagylelkűnek és bölcsnek tartanánk. Ennek semmi köze nincs a szeretethez. Szeretni annyi, mint közösséget vállalni a másikkal, és meglátni benne az isteni szikrát." /Thomas Merton/
Szóval.., apu tényleg megkönnyebbült, hogy így derült ki. Mármint, hogy nem neki kellett elmondania... Mostmár látom, hogy miért adott kulcsot az irodához, miért erőltette, hogy menjek arra a pszichológiai nemtommire, mikor én világosan kifejtettem neki, hogy nem akarok, semmi kedvem sincs hozzá. Remélte, hogy véletlenül összefutunk, és ezzel leveszik a terhet a válláról. Hát most levették..., a szándékkal ellentétben nagyon "jól sült el a dolog" (ez deh Gyuszis volt) Nem győzök elégszer hálálkodni, hogy Pestre jöttem, és így kiderült.., még most, tizenhat éves korom előtt...
Lehet hogy ezzel a blogírással tényleg van valami hátsó szándékom, azonkívül, hogy sokkal kényelmesebb így írni, és az összes ismerősöm blogot ír napló helyett... De nem az, hogy a Beu elolvassa. Én nem szeretném, ha ő így tudná meg, az én blogomból...Egyáltalán nem szeretném, ha tőlem tudná meg. Ahogy ismerem, mikor majd meg tudja, rám is haragudni fog, hisz "nekem lehetett nővérem, amíg neki nem"...nekem van lehetőségem találkozni vele..., és nem tudom, hogy ő fog- e ennyire ragaszkodni hozzá. Milyen benyomást tesz majd rá Flóra, ha találkoznak..., hogy viseli, hogy én tudtam, és nem szóltam neki...
Na mindegy, most csak a jelenre próbálok koncentrálni, a jövő túl zavaros.
Lehet hogy titkon azt remélem ezzel a bloggal, valami tudat alatti énem, vagy nemtommi, hogy Flóra elolvassa..., mondjuk ennek így nincs sok értelme..., hisz miért akarnám ezt kiadni neki, vállalva azt, hogy emiatt más, negatív véleménye lesz rólam. Egyébként sem vezet jóra a túl nagy őszinteség, én legalábbis ezt így látom..., ha túlságosan rázúdítod a másikra az érzelmeidet, elmondassz mindent, az intim, személyes dolgaidat, ő sem tud hogy reagálni, nem tudja kezelni a helyzetet. Van, ami csak rád tartozik..., különben miért írnál naplót...
Az emberek között egyébként is vannak tabu témák..., a pénz, fizetés, a sex, a titkok, az olyan dolgok, amiket szégyellnek, vagy esetleg nem mernek elmondani...
Nem tudom, az élet elég bonyolult. " Két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi hülyeség..., bár az előbbiben nem vagyok biztos." (Einstein)
Ha szomorú vagyok, nincs kedvem semmihez, vagy egyszerűen csak hiányzik, akkor elolvasom az sms-ét, és máris boldog leszek. A második emlékem Tőle, ami bár nem kézzelfogható, de mivel az elsőt elvesztettem, ezt őrzi a telefonom. Mikor beértem a kóterba, és épp telefonáltam TöZsóval.., akkor kaptam Tőle sms-t. Olyan aranyos volt... nem tudom, nekem így az egyik első találkozásunkkor, mikor annyi mindent meg kéne beszélni, biztos nem jutna eszembe az evés. (Pedig apunak is ez volt az első kérdése az állomáson, hogy adott-e a Flóra enni...De így visszagondolva tényleg fura..., ez a kaja dolog oan fura..., mert úgy olyan evidens azt emberektől, hogy bárki bármikor megy bárkihez, mindig megkínálják...pedig ez csak az illem..., senki nem azért megy, hogy egyen... és nem a kajának örül, hanem annak, hogy neki készítették, őt várták, rá gondoltak. Én is így voltam, mikor vacsi után mentem Lindáékhoz, és barátfülével meg gyümölcsökkel várt, alig bírtam megkóstolni is, de olyan jólesett.)
Mikor elmentem, előtte megölelt..., annyira jó volt... Úgy imádom az öleléseket..., jobban, mint a puszikat, mert olyan személyesek, és szerintem ezzel lehet legjobban kifejezni a szeretetet.
Lényeg, hogy nagyon szeretem! -- de ezt még leírni se jó.., inkább csak érezni...,leírva és kimondva elveszíti jelentőségét... Tényleg, az emberek folyton attól félnek, hogy jobban szeretik ők a másikat, mint a másik őket..., de hogy lehet ilyen abszurd dologtól félni..., hiszen szeretetet adni sokkal jobb, és sokkal boldogabbá tesz, viszont akkor tényleg nem olyan jó, ha kevesebbet kapsz érte..., mer minden ember önző valamilyen szinten, és úgy gondolja, ha már ő szeret, akkor legalább annyira szeressék viszont.
Valóban, a legszerencsésebb embereknek is mindig lesz miért szenvedniük. " A milliomos vállalkozó arcáról is lefagy a mosoly, ha a felesége a tengerparti nyaralójukban csalja meg őt." (már nem tudom pontosan, hogy volt...) Most, Zsófiékkal rossz nézni, hogy néhány lánynak az a legfőbb gondja, hogy a fodrász nehogy elszúrja a haját, vagy miért pont Jordániába kell menniük a családdal nyaralni, az olyan tré hely..., régebben nekem is az volt a legnagyobb gondom, hogy hányas leszek ebből meg abból, milyen lesz ez meg az a dogám, hogyan fogyjak le a legkönyebben pár kilót...
Pedig mindig hálásnak kellene lennünk mindenért..., akármit mér ránk az élet, szerencsésebbek vagyunk a legtöbb embernél, amíg van fedél a fejünk felett, van hová hazamennünk, megvan minden végtagunk, egészségesek vagyunk, nincs semmi rendellenességünk stb.

Mostmár túl fáradt vagyok..., nem akarom folytatni, még ennél is zavarosabb lenne...
Pedig nagyon sok minden van még bennem..., de most megpróbálok pihenni...

Régen...

Berakok ide egy bejegyzést az utolsó kézzel írott naplómból...
Ma visszaolvastam az előző naplóimat, nagyon furcsa volt... látni, ahogy megváltoztam..., az első kis tizenkét éves gyerektől..., hogyan alakult és formálódott a személyiségem...
Ez a múltam..., aki voltam...

2005. április 15. (péntek) "18:16"

Nem is tudom, hol kezdjem!
Írni nehéz...(főleg nekem)
Most itt vagyok, a Balaton partján, régi vágyam, hogy lejöjjek megnézni a naplementét és kiszellőztessem az agyam. Nagyon szép idő van- igazi tavasz:)- de sajnos a Napot eltakarja egy felhő, mégis elhatároztam, hogy sötétedésig itt fogok írni. Most is rengeteg gondolat cikázik a fejemben, de mindig eltervezek és szinte sosem végezek.
Fáradt vagyok, lehet, hogy aludnom kéne, kedden voltunk New-Orleansban, Megsztár koncerten, és azóta sem aludtam ki magam. (Mondjuk már 8 hónapja nem alszom rendesen...)
Annyira csodálatos itt, olyan romantikus és szép minden, abban a reményben jöttem le, hogy majd ihletet kapok, bízom benne, hogy sikerül. Az osztályból annyian írnak verseket, novellákat, nekem is kéne.
Egyedül vagyok, függetlenül. Úgy írok, ahogy a tollam vezet. Félek, nem elég jól. Nem olyan magasröptű, nem fejez ki sokmindent, nem tükröződik vissza az írásomban a személyiségem, amilyen belül vagyok, amit érzek. Félek, a gének az okai mindennek, és így lettünk megteremtve, de megpróbálok változtatni, hogy minél boldogabban tölthessem el ezt a kis időt itt a Földön. Örülök, hálás vagyok, hogy megszülethettem. Rengeteg dolgot ki kéne írnom magamból. Lehet, hogy minden közhely, mindent kitalált már valaki, és nem tudni, miért fáradozunk, mit csinálunk ebben a pár évtizedben, hisz sorsunk ugyanaz.
(Járkálj csak, halálraítélt!- halálraítéltek vagyunk, miért ez a céltalan küzdelem? Csak porszemek a világegyetemben... Az emberek nádszálak-ahogy Pascal írja- és joggal feltehető a kérdés: Mi értelme a földi létnek?)
De inkább ne ez foglalkoztasson, mert szerintem ez a pesszimista világszemlélet út a deprseszióhoz, a sok filozofálgatás nem vezet jóra. Bár nagyon kiábrándító volt, amit tegnap tanultunk bioszon, mondjuk eddig is tudtam, hogy meghatározott halálunk időpontja- az öregedést serkentő hormonok, vagy nem tudom mik, pontosan tudják, mikor kell meghalnunk. És addig ki tudja még, mennyi szörnyűség vár ránk. Én például pontosan érzem, hogy hacsak nem halok meg előtte valami más bajban, valamikor biztos, hogy "el fog borulni az agyam"- anakronisztikus, sőt nem is az, de nem tudok máshogy fogalmazni- szerintem agyérgörcsöt fogok kapni. Már néha most is kb. úgy érzem, extázisban. Félek, hogy túlzott introveltráltságomnak köszönhetően, nehezen fogok ismerkedni, most is egyedül ülök itt, ahelyett, hogy barátokkal buliznék.
Mindenre van tudományos magyarázat, vagy fogalmazzunk úgy, található. Mára elég ennyi a lelkizésből. Nem akarok olyan lenni, mint tesóm, aki mindennap vagy 10 oldalt ír a naplójába. Különben is, a naplónak sem tudok őszintén írni, pedig kéne. Ilyen naplóírás utáni vágy- fellángolás, szerintem csak évente egyszer-kétszer jön rám.
Sosem vagyok megelégedve! Nem érdekel! ez csodálatos! Lehet, hogy semmi sem tökéletes, de a séták és naplementék azok...
Boldog vagyok, és az is maradok. Az első pillanatnyi érzés, a második pedig elhatározás. Imádom az életet és a barátaimat!
Talán jobb lenne, ha kiírnék magamból mindent, ami bánt? Nem tudom, de nem érek rá. Érzem, hogy mindez: minden felgyülemlett feszültség az életemből rövidít. De SOHA többet nem merül fel bennem az öngyilkosság gondolata! Jó lenne, ha mellettem állna valaki. De addig marad az álomvilág. És nekem az is jó. Nem írok többet.
NEM LESZEK PARANOIÁS!


nah, hát ez volna az... ez voltam én... direkt szórol szóra írtam le, belejavítás nélkül, még a helyesírási hibákat is meghagytam.
Megváltoztam, szerintem. Legalábbis mostmár nem ilyen vagyok, mások az érzéseim, máshogy gondolkodom...

Most még írok ide egy verset, de aztán megyek..., nagyon fáradt vagyok...
Holnap még nagyon sokmindent szeretnék írni, róla is..., hogy milyen volt tegnap...


Ha majd elindulsz Ithaka felé,
válaszd hozzá a leghosszabb utat,
mely csupa kaland és felfedezés.
A Küklopszoktól és Laisztrügónóktól,
s a haragvó Poszeidóntól ne félj.
Nem kell magad védened ellenük,
ha gondolatod tiszta és egyetlen
izgalom fűti tested s lelkedet.
A Laisztrügónokkal, Küklopszokkal, a bősz
Poszeidónnal sosem találkozol,
hacsak lelkedben nem hordozod őket,
hacsak lelked nem áll velük utadba.

Válaszd hozzá a leghosszabb utat.
Legyen minél több nyári hajnalod,
mikor- mily hálás örömmel!- először
szállhatsz ki sose-látott kikötőkben.
Állj meg a föníciai pultok előtt,
válogass a jó portékák között,
ébent, gyöngyházat, borostyánt, korallt,
és mindennemű édes illatot,
minél többet az édes illatokból.

Járj be minél több egyiptomi várost,
s tanulj tudósaiktól szüntelen.
Csak minden gondolatod Ithaka legyen;
végső célod, hogy egyszer oda juss,
de ne siess az úttal semmiképp.
Inkább legyen hosszú, minél hosszabb az út,
hogy évekkel rakva szállj ki a szigeten,
az út aratásával gazdagon,
s ne várd, hogy Ithaka majd gazdagon fogad.
Neki köszönd a szép utazást,
mit nélküle sosem tehettél volna meg,
hát mi mást várhatnál még Ithakától?

Nem csaphat be Ithaka, ha szegény is;
a szerzett tudásból s tapasztalatból
máris megtudhattad, mit jelent Ithaka.

Konsztantinosz P. Kavafisz (1863-1933)
Fordította: Somlyó György

Cap' ou pas cap'?

Mered vagy nem?
még mindig a hatása alatt vagyok...
így visszagondolva egyre jobban tetszik..:)

néhányan elemezgettük ma a suliban.., tök jó volt...

nem jut semmi különös eszembe..., de szerintem majd hétvégén írok...

Hoolnaaap...
Már alig várom, mondjuk kicsit izgulok...

Nem tudom...
Egész héten így éjfélekig beszélgetünk többiekkel, tegnap is elmeséltük egymásnak élettörténetünket, meg elpanaszoltuk bánatainkat...
És ha belegondolok, alig ismerek valakit, aki normális családban él...
Beának is van egy nővére, 9 évvel idősebb nála, és már gyerekei is vannak...
Ő legalább születésétől kezdve ismerte..., mondjuk a szülei mindig a nővére miatt balhéztak össze...
Néhány dologban hasonló a helyzetünk, úgyhogy tök jól el tudtunk beszélgetni....

Viki meg egyáltalán nem kíváncsi a négy éves kishúgára, eddig egyszer látta életében..., és a húga pedig nem is tud a létezéséről..
De őt is meg lehet érteni..., ez ien normális emberi reakció, hogy ha eltiltanak tőle, nem engedik, hogy szeresd..., akkor nem vágysz arra, hogy megismerd, és nem akarod tartani a kapcsolatot vele...

Nem tudom, lehet, hogy nem örülnék annyira, ha 'rajtam lógna' a tizenhat éves húgom..., meg így Viki példáján kiindulva, érthető lenne az is, ha egyáltalán nem szeretne találkozni velem...
Épp ezért vagyok óvatos, és megpróbálom nem keresni...
Pedig legszívesebben állandóan vele lennék, de ezek az érzések idővel biztosan tompulnak...

Mondjuk olyan kis szerencsétlen vok.., akkor is mikor felhívtam...
De jólesett, hogy mindenki izgult értem, mondjuk hü_lye vok, hogy már mindenkinek elmondtam..., és az egész suli meg a kolesz is tudja...
De nagyon boldog vagyok...

Remélem, holnap jó lesz..
De már előre látom, hogy ha nem fog felhívni, tiszta lelki beteg leszek...
Úgyhogy már most próbálom nyugtatni magam...

Na, nem írok többet...