Jani

avagy Arany János Irodalmi Verseny- Döntő...

be kell vallanom, kissé ideges vagyok... a kissé pedig egy hatalmas understatement, hiszen őszintén szólva baromira ideges vagyok, mert megint sikerült elb_sznom (e helyett már ideje lenne egy emelkedettebb/kevésbé csúnya kifejezést alálnom...) az egész délutánom. Ez az egész blogger vmiért egyáltalán nem jelent meg és állandóan bekrepált, emiatt lettem bosszús...
Viszont sajnálok az életemből akár egyetlen másodpercet is haragra, netán dühre pazarolni, mégis annyiszor megteszem...

Sorry, deh ez most nagyon kikívánkozott belőlem...:S

Próbálok ismét vidám lenni...
Szóval több hónapnyi kihagyás után ismét itt vagyok...Ennek okát igazából nem tudom megfogalmazni, de valahogy úgy éreztem, hogy az esztergomi élményeimet ebbe a blogba kell írnom. Sajnos valami horribilis a restanciám, talán ezért is borultam ki annyira délután, mivel már rég tartottam ennyire szükségesnek és fontosnak, hogy írjak. Ide megpróbálom töményen belesűríteni a versenyt, aztán szerintem visszatérek a spleen-hangulatú blogomhoz, és ott folytatom az írást. Elengedhetetlennek tartom, hogy ma számoljak be az eddig történt eseményekről, az osztálykirándulásról és az ez idő alatt kialakuló/ felszínre törő érzéseimről, gondolataimról.
Kicsit bűntudatom is van (olyan furcsa, ezen már annyit gondolkoztam, mikor leírtam ezt a szót, hogy bűntudata szerintem csak annak lehet, aki valamilyen bűnt követett el...., valahogy mégis hajlamos vagyok ezt a kifejezést használni a lelkiismeret-furdalás helyett...), na mindegy, ignorálva e tényt lényeg, hogy nem érzem jól magam amiatt, hogy megígértem Olivérnek, megnézem a Pí-t, most viszont itt ülök, és végre gépelek. Ez azért sem olyan jó, mert tényleg nagyon érdekelne a film, csakhát láttam belőle kb. húsz percet, és alig értettem. Így meg szerintem nincs értelme. Büszkeségemből kifolyólag viszont nem merem bevallani, hogy nem igazán értem. Nem baj, azzal nyugtatom magam, hogy majd megnézem magyarul. Persze a mai nap sem úgy alakult, ahogy elterveztem. Szerettem volna bemenni a suliba, hogy közel két év után újra találkozzak a volt tanáraimmal, ez mégsem sikerült. Későn keltem, és csak dél körül készültem el, aztán levittem Ritának a biciklijét és náluk maradtam egy ideig beszélgetni. Azért jól éreztem magam, de ahhoz képest, hogy azt is elterveztem, kimegyek a mamáékhoz, abból sem lett semmi. Olyan gyönyörű idő volt/van, tipikusan ideális lett volna erre, én mégsem használtam ki, helyette csak felhívtam, hogy hogy vannak. Ezen kívül még Beu mondta, hogy ötkor találkozik Lilláékkal, oda már én is szívesen elmentem volna, csak frusztrált, hogy nem tudtam blogot írni, na meg nagyon fáj a bal lábamon valamilyen érkidudorodás, és alig tudok menni emiatt. Bűntudatomat tetézvén pedig azt is elterveztem, de nem végeztem el, hogy nekiállok picit tanulni, legalább a bioszt elkezdeni, mert teljes homály. Ehhez képest a napom szinte passzív semmittevésből állt, amit ugye hihetetlenül bánok.
Rengetegszer rájöttem már, hogy egy nap így is, úgy is 24 órából áll, és gyakorlatilag bármivel töltöm ki, ugyanazok a percek telnek el. Állandóan erre figyelmeztetem magam...
Ma olvastam Beu blogjában valamit, amit fontosnak tartok ide is lejegyezni. (Lehet, hogy koppintás, de nem érdekel...)

Tanítások könyve- Rossz érzések ellenszere

"Vajon ér-e annyit bármilyen dolog, hogy lelked rosszul érezze magát miatta? Találsz- e valamit, ami miatt érdemes a bánkódáshoz lealacsonyodhoz; sóvárgó, magába süppedő arccal csüggedned valami mulandó fölött?"
/Marcus Aurelius/

csupa költői kérdés...mennyire szeretném betartani... Ez a tanítás az ókor óta az ember sajátja, mégsem vesszük észre... Nem is tudom pontosan, hogy szól az a mondás, hogy amit az középkorig írtak (ergo a Biblia, és a görög, valamint a római irodalom), abban már benne foglaltatik minden, és azon kívül már nem érdemes, nem kell mást tudni a világról...Van benne valami.

Szóval igazából most érkeztem el oda, amire már több mint egy hete intenzíven készülök, hogy összefoglaljam, milyen szerepet játszott életemben ez a verseny. Furcsa, mert akkor annyira felindult voltam és érzelmektől fűtött, hogy sokkal könnyebben ment volna, így az idő távlatából, nyugodtabban szemlélve a dolgokat már kicsit nehezebb visszaidézni, épp ezért szeretném csak tömören és lényegretörően. (amit persze mindig leírok, de sosem tartom be:)
Több cím is felmerült bennem, míg végül a szürkén-egyszerű Jani mellett döntöttem. Gondoltam arra, hogy azt írom, Impossible is nothing...Ez viszont nem annyira vonatkozik ide, és nekem olyan kicsit fellengzősen is hangzik....Aztán azt akartam írni, hogy Minden csoda három napig tart, de ez pedig túlságosan lehangoló, elkeseredett, pesszimisztikus és kicsit depresszív. Elég furcs, hogy így visszagondolva milyen érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Például emlékszem, mikor tavaly bent volt a suliban két csaj, és Mokkával beszéltek, aztán utána mondta Mokka, hogy az egyik Arany János győztese. Akkor úgy néztem arra a lányra, mintha valami géniusz lenne, aki feledhetetlent alkotott, ja és gondoltam, hogy az ilyenek lesznek érdemérmesek. Most, hogy én vagyok ugyanebben a helyzetben, nem érzek semmi ilyesmit. Egyébként már az írásbelin is ez volt a helyzet, hogy tavaly hihetetlenül csodáltam Zsófit, és nagyon nagyra tartottam amiatt, hogy országosan 13. lett, amikor pedig én lettem harmadik, semmi becsülendőt vagy elismerésre méltót nem láttam ebben. Igazából nem tudom, mi változott, arra gondoltam, hogy talán a művek könnyebbsége miatt van.
Alapvetően ezzel kapcsolatban is egy vers jut eszembe, mégpedig egy olyan vers, amit nyáron olvastam, egy amatőr skizofrén vagy pszichoszomatikus beteg fiú költeménye:

Mindenkivel egy

Csak egy csepp vagyok
az óceánban
de könnycseppemben
az óceán van

csak rész vagyok az
egész világban
de részemben az
egész világ van

csak porszem vagyok
a mindenségben

s minden porszem egy
a mindenséggel.

/J. Sándor/


A versenyről most eseménynaplószerűen szeretnék beszámolni:

Csütörtökön itthon voltam, és igazából azt érzem, hogy magamhoz és a képességeimhez képest túl keveset készültem..., nagyjából annyi, hogy megnéztem a hatrészes BBC-s Colin Firth -féle (L) Büszkeség és balítéletet, ami várakozáson felül megnyerte a tetszésem. Szinte még nem is láttam olyan filmet, ami hűen visszaadja az eredeti könyv hangulatát...
Ezen kívül a nap alvással, msnezéssel és netezéssel telt, és talán az egészségesen picit túlmenő izgulással, félelemmel és aggodalommal. Ja, meg írtam kis összefoglaló lapokat (szinte attribútumom:), viszont beszédet egyszer sem próbáltam, annak ellenére, hogy pontosan tudatában voltam, mennyire gyengén megy nekem.
Péntek az valahogy jellemzően indult..., szép nyugodtan megmostam a hajam és összekészülődtem, nem igazán örültem, hogy át kell szállnom, de még mindig ez tűnt a legjobb lehetőségnek. Még csütörtök este megbeszéltem Zsófival, hogy mégis inkább Diáékkal megyek..., persze megint velem volt a kavarodás:S, mégis jobb volt így, nem éreztem volna jól magam, nagyon feszélyezett lettem volna Zsófiékkal. Aztán az állomáson ért a hidegzuhany: a hangosbemondó közölte, hogy a vonat húsz percet késik. Nagyon elkezdtem parázni, hogy nem tudok átszállni, és bár a néni határozottan kijelentette, hogy a szombathelyi gyors biztosan bevárja a Fonyódról érkező személyt, én mégis kétségbeesetten aput tárcsáztam. Ő pedig otthagyva a lengyeleket, kijött értem és elvitt Fehérvárra. (anyu szerintem ezt azóta sem tudja...) Végül nagyon örültem, hogy így alakult, mert a kocsiban hasznos beszélgetést folytattunk a közönség előtti hatásos beszédről. Igaz akkor azt éreztem, hogy minden eddigi módszerem felesleges, és mintha úgy indulnék neki az egésznek, hogy abszolút semmi nincs a tarsolyomban, de ez a beszélgetés inkább az élet egyéb területeinek szempontjából volt hasznos, mintsem ezen a versenyen. Olyan kellemes tavaszi esős idő volt, így telt a várakozás Fehérváron. Aztán pár perc késéssel beértünk a Délibe, majd elmentem a Szent István kórházhoz. Csodák csodájára én értem oda először, s miután megérkezett Csilla és Luca, Diával és az apukájával elindultunk vissza Budára. Dugóba kerültünk, nagyon sokat vártunk, de szerintem jól elbeszélgettük az időt, én legalábbis élveztem. Mintha Luca picit közelebb került volna hozzám, de talán ez csak pillanatnyi volt, mert a suliban, mikor már ott voltak az ő barátai is, ugyanolyan flegma volt, mint lenni szokott.
Mikor odaértünk a koleszba, kaptunk ajándékokat, és éppen én nem kaptam Németh Kristóf cd-t:P...Négytől hétig városnézés volt a program, úgy éreztem, hogy nem bírja tovább az agyam az információáradatot, így akármennyire szégyellni való, a végén már szándékosan nem figyeltem, nehogy túltelítődjön a fejecském:). Mondanom sem kell, hogy a már gyakorlott, Zsófi szavaival élve "az arcok" ellógták az idegenvezetést, és saját útjukat járták. Mégis úgy érzem, hogy érdemes volt részt vennem, hiszen egész más szemmel néztem Esztergomot, és szerintem gyönyörű volt. Nyolckor volt a szolidan ünnepélyes megnyitó, és már ez sokkal barátságosabb volt, mint számítottam. A "Főnéni":P nagyon kedves volt, és mon chéri K is kitett magáért (L).
A fogadtatás nagyszerű volt, svédasztalos vacsorával, bámulatra méltó ételkülönlegességekkel (na jó, a szarkazmust félretéve tényleg jó volt szerintem, oan standard hidegtál,formázott tojások meg ilyenek)..., Csilla, Luca és én a képviselőfánk kultúrált megevése versenyen mérkőztünk meg, melyből Csilla került ki győztesen:).
A vacsora után találkoztunk a szurkolótáborral (Shasha, Zsuzsi, Eszterke, Réka, Gábor, Tóni, Matteo), úgy volt, hogy kimegyünk a városba, de aztán valahogy mégis benn maradtunk, beszélgettünk, majd tele izgalommal elaludtunk.
Reggel lementünk az írásbelire, és volt még egy megnyitó, ahol ilyen lánykák énekeltek meg szvaltak, jaj, akkor annyira szívesen lettem volna a helyükben...Kilenctől tizenkettőig írásbeliztünk, ami viccesen indult, elültettek Dóri mellől:P, utána elég LOL volt, Lucával az összenézések:D...A témánk: Az emberi kapcsolatok sokszínűsége a Büszkeség és balítéletben, érdekesnek találtam, picit sajnáltam, hogy úgy ráhangolódtam Az ajtóra...Sok idő telt semmittevéssel a lapok, egy sorvezető, két toll, a kiemelőfilcem, valamint a pimbolim társaságában. Így visszagondolva tényleg nagyon jó dolog hinni a kabalákban:). A végén, mikor kimentünk olyan késztetést éreztem, hogy kihúzzam a címet (mert ez olyan szinten konvenció nálam:P), de ellenálltam a kísértésnek. Kihúztuk a sorszámokat, 18-as lett az enyém.
Ebéd után az első szóbeli...Esküszöm, még soha életemben nem izgultam ennyire, holott állandóan mondogattam magamnak, hogy ez minden tekintetben teljesen felesleges...Mégis remegtem, szédültem és minden bajom volt...Ilyen szempontból szerencse, hogy 18. voltam, mert 40-re már szívrohamot kaptam volna:). A legborzasztóbb mindig az üvegajtó előtti két perc volt..., az a tehetetlen kétségbeesés...Meglepődtem, hogy a Tanár úr kérem! a téma, mégpedig a 100 évvel ezelőtti és a mai iskolarendszer hasonlóságai és különbségei...A másodikban az volt a jó, hogy a karanténban kevésbé izgultam, és szerintem nagyon jól elbeszélgettünk a kilencedikesekkel, bár hihetetlenül fáradtak voltunk, és szerettünk volna végre túllenni rajta. A kérdés ismét meglepett, mivel annyira rákészültem a Boldogult úrfikoromra...Logikusnak találtam-e a Szegény gazdagok befejezését? Eléggé elrontottam, hogy nem arról beszéltem, amiről kellett volna, emellett csak a Fatia Negra-szálat elemeztem, zavaró közhelyekbe bocsátkozva...és túl röviden.
Olyan megkönnyebültem mentem utána vacsorázni:)... A legjobb pedig este volt, mikor kimentünk a városba, szerintem annyira gyönyörű volt akkor Esztergom...., az idegesség miatt (ami természetesen nem mentség), de valahogy mégis kellett, Zsófiékkal vettünk cigit:S
Amíg a többiek sétálgattak a városban és a Duna partján, Eszterke, Dia, Zsuzsi, TöZsó és én elmentünk egy kultúrkocsmába:). Sztem jó volt a hangulat, söröztünk (Edelweiss rull!), végre kicsit felnegedtem...Az utcán énekeltünk, aztán Szabó Eszter érzékeny búcsújára:P (mint Stencili a delta T-től:) visszatértünk. Fürödtünk, beszélgettünk, aztán elaludtunk.
Vasárnap próbáltam nem annyira izgulni..., de olyan nyomottnak és levertnek éreztem magam...Az első szóbelin eléggé az elején voltunk, és nem kis meglepetésemre az Arany János levélből kérdeztek: Mennyiben valósul meg Arany házasságkötése utáni célkitűzése: "lenni közönséges ember, mint más..." (Elnézést, de a kérdéseknél sosem vagyok pontos, mert nincs időm és energiám visszakeresni...) Ez azért volt különös, mert Mokka éppen ugyanezt adta fel, csak én akkor nem voltam ott...Hebegtem-habogtam valamit kevesebb, mint egy percben... A szünetben lazítottam csocsózással Tóniékkal, sztem tök jó volt:). Utána megérkezett a várva várt sztárzsűri:D, mindenkinek leesett az álla, hiszen mi úgy tudtuk, Eszterházy Péter jön, aztán megjelent Kováts Adél. Számomra igazán kellemes meglepetés volt, hiszen mindig is nagyon kedveltem, mondott pár szót a kedvenc könyvéről, Az ajtóról...Aztán vissza a karanténba, immár utoljára...Kaptunk emléklapot, amit mint a zsűri elnöke, Adélka:P is aláírt. Furcsa volt úgy bent ülni, hogy tudtuk, melyik műből lesz a kérdés, elég vicces történeteket szövögettünk...Aztán valahogy szóba jött a szovjet himnusz, na meg úttörődalok, a gondolkozószékbe pedig úgy mentem ki, hogy előtte az üvegajtónál a Börtön ablakábant énekeltem...Egy szó mint száz, az utolsó karantén elég érdekes volt:P.
A kérdés: Egyetértesz-e az elbeszélő kijelentésével: "én öltem meg Emerencet"? Erre egyáltalán nem gondoltam, pedig Kováts Adél próbált utalni rá előtte..., ez sem sikerült olyan jól, pedig csak a véleményemet kellett volna elmondanom, de még erre sem voltam képes összefüggően, lezárás is teljesen elmaradt... Meghallgattam néhány utánam következőt, és nagyon jó dolgokat mondtak..., Lucáéban tetszett meg az a gondolat, hogy ezzel önmagát is megölte , vagy önmagában is megölt valamit...(és ez még benne is van így a könyvben...) Iszonyú jó volt egyébként Luca, csak ez már olyan megszokott. Ezért tetszett nagyon- nagyon Csilla, mert annyira jól mondta és őszintén és szívből meg minden...TöZsó a tőle megszokott, mint a már említett Luca. Ezért igazából egyetértek Knéval, csak én azért ezt nem mondtam volna így ki, hogy nem gratulál nekik, mert tőlük ez alap. Igaz, hiszen én is úgy mentem el, hogy Luca és TöZsó alapból arany... Juditon is meglepődtem, annyira kiemelkedően jó volt, az a nyugodt, laza, könnyed hangvétel..., nem véletlen, hogy neki lett a legjobb a szóbelije.
Ebédeltünk, közben megjött Judit családja, Luca szülei és húgai, Anyol, Tamara és Zsófi apukája..., egyszóval Csillának meg nekem nem voltak itt a hozzátartozói...
Következett az eredméynhirdetés, amitől eléggé féltem. Valóban féltékeny és irigy természetű vagyok, de tényleg attól tartottam, hogy mit szól majd mindenki, ha csak én nem kapok semmit. Emellett azt is éreztem, hogy picit örülök, hogy így alakult, hiszen megmutatta, mennyit kell még fejlődnöm, hogy a többiekkel egy szintre kerüljek. Éreztem, hogy a szurkolók (most nem jut eszembe más szó a kis gruppira:) már kialakították a saját kis listájukat, és én jogosan egyikükén sem vagyok rajta. (Remélem, ezt nem olvassa senki, mert még félreértené.)
Ezután következett a hétvége legmegdöbbentőbb része.
A zsűritagok értékelték a versenyt, kezdve az írásbelivel. K állt kint, és mondta, hogy két fogalmazásból szeretnének felolvasni... Az első (és úgy örülök, hogy a sorrend ez volt) Lucáé, amit már előre tudtunk, hiszen mondta, hogy kedvenc Nagy László-idézetével kezdte:"Nyílhat a virág, jöhet a féreg" , ez szerintem is nagyon-nagyon jó, bár használata mostmár mindig az ő priviléguma marad. Természetesen sorszám alapján voltak rendszerezve a dolgozatok, így addig a pillanatig, még Luca nem jelentkezett, senkinek fogalma sem volt róla, hogy ő írta. Ezért számomra olyan picit groteszknek tűnt, hogy pont K pont őt hívja ki...
Teljesen tökéletes volt, amit felolvasott, egyszerűen mesteri, minden elragadtatottság nélkül...
Erről jut eszembe, azt elfelejtettem írni, hogy szerintem a többiek, mármint Gáborék, túlságosan elfogultak voltak a fazekasosokkal szemben...Mellesleg tényleg volt egy-két lúzer, na meg sok-sok tipikus stréber humánka:P, és legtöbben nagyon utálták a fazekasosokat. A szóbeliken Mokka örökérvényű jelszavát kellett betartanunk (ezesetben mint nyussz!:P helyett) "Mint tank"!
Visszatérve a témához, ezután következett egy másik dolgozat. K felolvasta a kezdőmondatokat, és én (kb. századszorra is) lepetéztem:P, mivel én is úgy kezdtem a fogalmazást. Senki nem jelentkezett, ezért vállalnom kellett, és tényleg az enyém volt. Úristen, teljesen hihetetlen! Egy egész hosszú részt kellett felolvasnom, amit igen remegő hangon meg is tettem...Nagyon kész voltam..., még most is olyan, mintha álmondtam volna...
Mi ketten így meg is kaptuk a fogalmazást, ekkor ért a második megdöbbenés, ugyanis Luca az intellektuális, emelkedett stílusú, szerintem tényleg zseniális munkájára 51 pontot kapott, én pedig az egyszerű, szerintem közhelyes és néhol hibás fogalmazásomra 58-at. K pedig azt mondta, hogy a vicces bácsi- ő a másik javító az írásbelin-100%-ra értékelte, de ő azért levont két pontot. Még mondtak pár dolgot, amit az izgalomtól és elképedéstől nem hallottam, de állítólag Gábor felvette videóra, úgyhogy azt mindenképp megnézem... Hazudnék, ha azt mondanám, nem voltam hihetetlenül boldog és nem örültem nagyon-nagyon, de akkor is hazudnék, ha azt mondanám, értem és tisztában vagyok vele, mire kaptam ennyi pontot. Ezután az eredményhirdetésig abban a hitben ringattam magam, hogy ha nem is kapok semmit, a fogalmazásomnak nagyon örülök...Minden zsűritag beszélt egy-egy szóbeliről, Kováts Adél pedig külön kiemelte Csillát, aki azzal a Schopenhauer- Szabó Magda idézettel indított, amit már írtam a másik blogom egyik bejegyzésébe. Úgyhogy szerintem Kné baromira örülhetett, hogy még az eredményhirdetés előtt három fazekasost említettek...Ami különös, hogy én a szóbelin és az írásbelin is a 18-as számot kaptam, ami csak most derült ki, az esszé kiosztása után...
Elkezdődött az eredményhirdetés..., nagyképűen abban reménykedtem, hogy talán a szóbeli ellenére az írásbeli miatt mégis kapok egy bronz diplomát. Miután elfogytak a bronzosok, kicsit szomorú lettem, mert akkor már majdnem biztos voltam benne, hogy rajtam kívül mindenki kapni fog diplomát. Főleg, hogy Judit, akit én aranyra tippeltem volna, bronzot kapott és a Réka is. Hosszú idő volt, amíg elérkeztek az aranyig, közben a Dóri ezüstöt kapott... Az aranynál pedig először TöZsó majd Csilla nevét mondták, és tényleg nagyon örültem, hogy Csilla is kapott, jó volt olyan boldognak látni...Aztán jött Luca...Kicsit megsemmisülten ültem ott, mert lelkiismeret-furdalásom volt amiatt, hogy a saját önzőségem miatt nem tudok maradéktalanul és teljes odaadással örülni a barátaim sikerének. Aztán "mint villámcsapásból a derült ég":) egyszercsak felhangzott a nevem...Mondanom sem kell, lepetéztem, és szerintem Mokka is.
Első gondolatom az volt, hogy érdemes hinni és bízni és hálásnak lenni és megköszönni. (de ezt nem részletezném, mert valahogy számomra annyira blasszfém ilyen dolgokról egy blogba írni..., lehet, hogy én vagyok a hülye:/)
Rengeteg könyvet kaptam, oklevelet az arany diplomáról, kézfogásokat, puszikat és öleléseket, amik nagyon jólestek..., aztán választhattam még egy sólámpát is:D. Hárman kaptunk 108 pontot, és még a mai napig sem hiszem el, hogy nekem lett az úgymond "legjobb" a fogalmazásom. Rég éreztem magam annyira felszabadultnak, vidámnak és boldognak, mint azon a délutánon. Még a Flórával is képes voltam minden feszélyezettség nélkül kommunikálni, ami szerintem egysedülálló pillanat volt...Semmi sem szeghette kedvemet...., msnre is kiírtam, hogy "Je vois la vie en rose":)... Shasha, Csilla, Réka, Eszterke, Tóni, Matteo, Gábor és én még maradtunk, elmentünk fagyizni:)...Aztán irány a vidámpark és dodzsemezés, majd Gáborral ereszd el a hajam:D és Kancsócska-kacaj....jaj, de hihetetlenül gondtalannak és felszbadultnak éreztem magam!! Egy kicsit sétáltunk a Dunaparton, aztán a híd lábánál találtunk egy vásárt..., ahol pezsgett az élet, annyira jó volt, csináltunk is mézeskalácsot:)... Értem jöttek kocsival, aztán hazajöttünk..., itthon többször elolvastam a fogalmazást, de még mindeig nem értem az 58 pontot...., ennek ellenére még mindig hihetetlenül örülök neki:).

Aztán visszatértek a szürke hétköznapok...
Szerettem volna írni az osztálykirándulásról, pontosabban leginkább egy fontos momentumáról, de talán majd hétvégén...
Megint hihetetlenül lusta vagyok és emiatt rágódom, hiszen az érettségi szünetben még semmit nem tanultam..., félek, hogy ez nyomot hagy a bizonyítványomban...A legborzasztóbb pedig az, hogy nem is annyira érdekel...Most teljesen azon az állásponton vagyok, hogy fiatal vagyok, most kell kihasználnom az életet, nem pedig tanulással töltenem..., és magamhoz képest nagyon-nagyon kevest tanulok...Aggódom emiatt...
Azzal vigasztalom magam, hogy jövőre újult erővel...Remélem sikerül...
Most muszáj mennem, mert fáradt vagyok, aludnom kell, nehéz napok állnak előttem...