La vie en rose

fura, hogy mindig francia címeim vannak...

most tényleg rózsaszínben látom a világot, és remélem, hogy ez még így marad nagyon sokáig...

Fontos megemlékezni róla, hogy ma van Trianon 85. évfordulója. In memoriam 1920. június 04.
Bár én nem szeretem bolygatni a múltat, ami volt, megtörtént...kár utólag bármit is cselekedni..
értelmetlen ez a sok hungarista tüntetés.

Szóval.., megpróbálok belekezdeni.
Fél tíz körül van, és egész nap ezt a pillanatot vártam, hogy végre kiírhassak magamból mindent. Bár most fáradtabb vagyok, mint gondoltam, így lehet, hogy kicsit zavaros leszek.
Ma beszéltem a Trudival, nem feltétlenül tartom helyesnek, hogy elmondtam neki, de ő valamilyen szinten közel áll hozzám. Egyrészt az unokatesóm, másrészt a bérmakeresztanyám, harmadrészt egyidős Vele, és talán ő eléggé ismeri, volt, hogy együtt játszottak velem. Egyébként Trudi megbízható, és a családból neki tudtam elmondani bármilyen félelem nélkül.
Most nem fogok ezen rágódni..., de ő anyu betegségét sem tudta.
Most teljesen elfelejtettem, mit akartam írni..., és hogyan..., nem tudom.
Csütörtökön találkoztunk, és kb. négy órát nála voltam, ami talán kicsit sok volt, mindkettőnknek. De azért nagyon jó volt... Néha úgy érzem magam, amikor beszélgetünk, mint egy pszichológusnál, szerencsére csak néha, mert az elég rossz. Főleg miután kifejtettem neki, hogy nem hiszek a pszichológiában..., de benne hiszek. A lakótársa is kicsit olyan, valsz. szakmai ártalom, bár őt nem tudtam megismerni, és megbizonyosodni róla, hogy milyen kiváló ember. Most írhatnék ilyeneket, hogy elhatároztam, hogy mindenképpen fogom vele tartani a kapcsolatot, de ez nálam nem kérdés. Ő a nővérem, és remélem, hogy azonkívül, hogy ugyanaz a vezetéknevünk, közös az apukánk, egy mamánk és egy papánk közös volt, és van egy közös húgunk, (uhh, de visszataszító lett ez a 'közös' szó:S), ja és közös a születésnapunk (ami nekem mellesleg nagyon-nagyon sokat jelent, hisz mindig különleges jelentőséget tulajdonítottam az apró dolgoknak, így az egybeeső dátumoknak..), szóval hogy ezeken kívül más is összeköt minket. Örülök, hogy most derült ki, később máshogy reagáltam volna.., előbb pedig túl gyerekes lettem volna, és nem tudtam volna ennyire szeretni. Valószínűleg, ha fiatalabb koromban tudom meg, feltételeket szabtam volna, hogy majd akkor tartom vele a kapcsolatot, hogy ha leszokik a dohányzásról etc., ez ien tipikus gyerekes vonásom. (huh ez a sok értelmetlen 'volna'...) De mostmár, ha szeretek, akkor csak feltétel nélkül szeretek. Ezt most olvastam: "A lelki élet voltaképpen maga a szeretet. Nem azért szeretünk, mert jót akarunk cselekedni, segíteni akarunk, vagy meg akarunk védelmezni valakit. Ha így volna, egyszerű tárgynak tekinthetnénk a másik embert, magunkat pedig nagylelkűnek és bölcsnek tartanánk. Ennek semmi köze nincs a szeretethez. Szeretni annyi, mint közösséget vállalni a másikkal, és meglátni benne az isteni szikrát." /Thomas Merton/
Szóval.., apu tényleg megkönnyebbült, hogy így derült ki. Mármint, hogy nem neki kellett elmondania... Mostmár látom, hogy miért adott kulcsot az irodához, miért erőltette, hogy menjek arra a pszichológiai nemtommire, mikor én világosan kifejtettem neki, hogy nem akarok, semmi kedvem sincs hozzá. Remélte, hogy véletlenül összefutunk, és ezzel leveszik a terhet a válláról. Hát most levették..., a szándékkal ellentétben nagyon "jól sült el a dolog" (ez deh Gyuszis volt) Nem győzök elégszer hálálkodni, hogy Pestre jöttem, és így kiderült.., még most, tizenhat éves korom előtt...
Lehet hogy ezzel a blogírással tényleg van valami hátsó szándékom, azonkívül, hogy sokkal kényelmesebb így írni, és az összes ismerősöm blogot ír napló helyett... De nem az, hogy a Beu elolvassa. Én nem szeretném, ha ő így tudná meg, az én blogomból...Egyáltalán nem szeretném, ha tőlem tudná meg. Ahogy ismerem, mikor majd meg tudja, rám is haragudni fog, hisz "nekem lehetett nővérem, amíg neki nem"...nekem van lehetőségem találkozni vele..., és nem tudom, hogy ő fog- e ennyire ragaszkodni hozzá. Milyen benyomást tesz majd rá Flóra, ha találkoznak..., hogy viseli, hogy én tudtam, és nem szóltam neki...
Na mindegy, most csak a jelenre próbálok koncentrálni, a jövő túl zavaros.
Lehet hogy titkon azt remélem ezzel a bloggal, valami tudat alatti énem, vagy nemtommi, hogy Flóra elolvassa..., mondjuk ennek így nincs sok értelme..., hisz miért akarnám ezt kiadni neki, vállalva azt, hogy emiatt más, negatív véleménye lesz rólam. Egyébként sem vezet jóra a túl nagy őszinteség, én legalábbis ezt így látom..., ha túlságosan rázúdítod a másikra az érzelmeidet, elmondassz mindent, az intim, személyes dolgaidat, ő sem tud hogy reagálni, nem tudja kezelni a helyzetet. Van, ami csak rád tartozik..., különben miért írnál naplót...
Az emberek között egyébként is vannak tabu témák..., a pénz, fizetés, a sex, a titkok, az olyan dolgok, amiket szégyellnek, vagy esetleg nem mernek elmondani...
Nem tudom, az élet elég bonyolult. " Két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi hülyeség..., bár az előbbiben nem vagyok biztos." (Einstein)
Ha szomorú vagyok, nincs kedvem semmihez, vagy egyszerűen csak hiányzik, akkor elolvasom az sms-ét, és máris boldog leszek. A második emlékem Tőle, ami bár nem kézzelfogható, de mivel az elsőt elvesztettem, ezt őrzi a telefonom. Mikor beértem a kóterba, és épp telefonáltam TöZsóval.., akkor kaptam Tőle sms-t. Olyan aranyos volt... nem tudom, nekem így az egyik első találkozásunkkor, mikor annyi mindent meg kéne beszélni, biztos nem jutna eszembe az evés. (Pedig apunak is ez volt az első kérdése az állomáson, hogy adott-e a Flóra enni...De így visszagondolva tényleg fura..., ez a kaja dolog oan fura..., mert úgy olyan evidens azt emberektől, hogy bárki bármikor megy bárkihez, mindig megkínálják...pedig ez csak az illem..., senki nem azért megy, hogy egyen... és nem a kajának örül, hanem annak, hogy neki készítették, őt várták, rá gondoltak. Én is így voltam, mikor vacsi után mentem Lindáékhoz, és barátfülével meg gyümölcsökkel várt, alig bírtam megkóstolni is, de olyan jólesett.)
Mikor elmentem, előtte megölelt..., annyira jó volt... Úgy imádom az öleléseket..., jobban, mint a puszikat, mert olyan személyesek, és szerintem ezzel lehet legjobban kifejezni a szeretetet.
Lényeg, hogy nagyon szeretem! -- de ezt még leírni se jó.., inkább csak érezni...,leírva és kimondva elveszíti jelentőségét... Tényleg, az emberek folyton attól félnek, hogy jobban szeretik ők a másikat, mint a másik őket..., de hogy lehet ilyen abszurd dologtól félni..., hiszen szeretetet adni sokkal jobb, és sokkal boldogabbá tesz, viszont akkor tényleg nem olyan jó, ha kevesebbet kapsz érte..., mer minden ember önző valamilyen szinten, és úgy gondolja, ha már ő szeret, akkor legalább annyira szeressék viszont.
Valóban, a legszerencsésebb embereknek is mindig lesz miért szenvedniük. " A milliomos vállalkozó arcáról is lefagy a mosoly, ha a felesége a tengerparti nyaralójukban csalja meg őt." (már nem tudom pontosan, hogy volt...) Most, Zsófiékkal rossz nézni, hogy néhány lánynak az a legfőbb gondja, hogy a fodrász nehogy elszúrja a haját, vagy miért pont Jordániába kell menniük a családdal nyaralni, az olyan tré hely..., régebben nekem is az volt a legnagyobb gondom, hogy hányas leszek ebből meg abból, milyen lesz ez meg az a dogám, hogyan fogyjak le a legkönyebben pár kilót...
Pedig mindig hálásnak kellene lennünk mindenért..., akármit mér ránk az élet, szerencsésebbek vagyunk a legtöbb embernél, amíg van fedél a fejünk felett, van hová hazamennünk, megvan minden végtagunk, egészségesek vagyunk, nincs semmi rendellenességünk stb.

Mostmár túl fáradt vagyok..., nem akarom folytatni, még ennél is zavarosabb lenne...
Pedig nagyon sok minden van még bennem..., de most megpróbálok pihenni...