All the world's a cage.

Ez a kissé negatív töltetű Jeanne Phillips idézet a tegnapi nagy-nagy, hatalmas irodalommárólozról:P (by: TöZsó és én, matekórai unalmunk fáradt agyszüleménye:D) jutott eszembe, na meg az arra való 'rengeteg' (pejoratívan:P) készülésről. Hát igen, nem nagyon jutott időm rá, de azért este a folyosón, meg délutáni semmittevésem helyett elővettem K elemzését, és tételeit, s átfutottam rajtuk. Mindenesetre a későbbi cím szempontjából néhány teljesen felesleges dolgot néztem át, de ez a Hamlet jellemábrázolás során jutott eszembe, meg az idézeteknél, hogy "Dánia börtön." Ma is olvastam egy elég kiábrándító idézetet, az embei természetről, és hogy tényleg mennyire önzőek vagyunk, és mennyire ki szeretnénk sajátítani dolgokat, ahelyett, hogy meghagynánk a jogos szabadságukat.

"God loved the birds and invented trees.Man loved the birds and invented cages."
/Jacques Deval/

Emlékeztet arra a Paulo Coelho:Tizenegy perc című művében található eszmefuttatásra az emberről, aki kalitkába zárta kedvenc madarát. Itt is a szabadság és kisajátítás kapcsán merül fel. Na, de nem is erről akartam írni...
Szerencsére végra-valahára szünet van, ami ugye arravaló, hogy kipihenje magát az ember. Nahát ez aligha fog összejönni, tekintve azt a tanulásmennyiséget, amit feladtak nekünk. Eléggé ki vagyok..., nem tudom, hogy tudok majd ennyit tanulni a szünetben, de biztos nem fog menni. Parázok rendesen.. A matektz is elég nagy csapás, de mellette ott van a kémia is---no comment, föci esszé, az elég vicces, na meg egész Ázsia, ezek a novemberi bemutatóórák is készek, aztán, hogy nehogy véletlen jó szünetem legyen ott van a francia is (pedig ő mien jófej, h magyartanár is:S), K-ig az összes betűt, és a jóindulatúan be nem írt kettesem után eléggé javításra szorulok..., persze még mindig nem elég a jóbol, hiszen ott van Arany János, egy csomó jegyzetet kell még készítenem, plusz a fogalmazást a Szegény gazdagokról, ahhoz természetesen nem ártana elolvasni a könyvet, és az egész Büszkeség és balítélet is. Azok után a Gulliver, ami azért terjedelmét tekintve nem semmi, na meg a Candide, felvilágosodás rulz. Egészen véletlenül töriből is pont szünet után felelünk az egész államalapításból, ha addig nem lesz öngyilkos a fejére olvasott szidalmaktól.Jaja, Knénak állítólag sikerült beszélnie vele a büfé előtt, de én akkor épp olyan mélypontom voltam, hogy nem volt energiám erre kellő figyelmet fordítani.
Na akkor summáznám röviden a hét történéseit, hogy teljes legyen a kép... Hétfőn a bimbóavatáson kívül tényleg nem volt semmi különös,ámde kedden fontos dolgok történtek a kiskuckóban... Arany János után kb. 1 órát beszéltünk Knéval, mindenki felhozta Gyufás sérelmeit, volt példa eléggé durva megnyilvánulásra is. "Ez már a bunkóság teteje."(TöZsó, természetesen:P) Tudni kell, hogy előtte kiosztotta a 'dolgozatokat', ami akkora közfelháborodást váltott ki, hozzáteszem jogosan. Olyan tré jegyeket adott, nekem hál' istennek négyes lett, na nem mintha örültem volna neki, tablónkra is összes hozzáfűznivalója, h: "Látszik, hogy végszükség..., de azért köszönöm.", ha tudná, hogy igazából ez volt az eredeti:P. TöZsó meg persze olyan szinten kiakadt a 3/4-től, hogy már el akar menni a suliból. Na mindegy, majd csak lesz valami ezzel a Gyuszis témával. Aztán kedden meg felmentem megint az irodába, mondván hogy majd gyakorolok..., ehhez képest csak jegyzeteket fénymásoltam, mert iszonyúan siettem, mivel már kb. 5 óra volt...Mondanom sem kell, hogy az aznapi tanulás teljesen reménytelnnnek tűnt..., azért kicsit átnézegettem pár dolgot, este meg találkoztam Flórával. Olyan jó volt, mert épp előtte panaszoltam Zsófiéknak, hogy mennyire rossz, hogy így eltávolodtunk egymástól..., és most úgy jó volt. Beültünk egy tök jó helyre banánturmixozni, és beszélgettünk egy kicsit. (Még mindig ebben a krakkói útban bízom nagyon, hogy közelebb kerülünk egymáshoz...,bár ahogy magamat ismerem, most is csak konfliktusaim lesznek:S) Persze így is húsz percet késtem kimenőről, utána meg, ami mostmár szinte konvencionális program, negyed tizenkettőig ültünk a folyosón és dumáltunk Beáékkal.

Most eléggé ki vagyok akadva..., ugyanis tegnap egész este a gép előtt ültem, és egy csomó nagyon fontos dolgot írtam, érdekes problémákat fejtegettem, és úgy örültem neki, hogy ki tudtam írni magamból...Erre meg elszállt az egész, olyan rossz ez...Persze azzal próbálom vigasztalni magam, hogy biztos ennek is kellett, hogy oka legyen, mindenre van magyarázat. Hát, ennyi maradt meg, és most már abszolút nincs energiám újraírni, meg egyébként is sietek, mert a mcdönciben találkozom Blankával. Röviden: taglaltam az egész hetem, a csütörtöki kiborulásom, mikor úgy éreztem, nem bírom tovább, a Szépség és a szörnyeteget, a Boriszos konfliktusom elég hosszan, meg az egész konfrontálódásokra erősen hajlamos személyiségem. Aztán a pénteki jobb kedvemet, és poénkodásokat, a szombati mozizást és pár dolgot a Flightplannel kapcsolatban, meg a tegnap délutánomat Ritussal. Nem tudom, ezeket miért írtam most be, mindenesetre sajnálom, hogy a tegnapi elveszett, dehát nem tudok mit tenni...
Majd még a szünetben ha lesz időm, írok bővebben...

Elmúlt...

Háát igen, megint egy fura cím... De az utóbbi időben annyiszor éreztem ezt, hogy egyszercsak valami elmúlik, gyakorlatilag anélkül, hogy igazából megtörtént volna, tényleg átéltem volna. Csak jön egy hullám és elmos mindent...., annyi dolog elmúlik és tovaszállnak a percek, az élet megy tovább. Megint nehezen megy az írás. Nem találom a kifejezéseket, gondolatokat. Mostanában úgy érzem, hogy már nincs is igazán szükségem a blogra, egyszerűen nem tudom, vagy nem akarom sehova/senkinek sem kiönteni a lelkem. Pedig fontos lenne, hisz csak azután szabad tovább lépni, nem kellene bennem maradnia. Ezért próbálok meg most is egy kicsit, bár elég fáradt vagyok, és valóban kedvetlen. Gondoltam arra is, hogy áttérek a kézzel írott naplóra, de rájöttem, hogy ahhoz túlságosan lusta vagyok. Egyrészt sokkal kevesebbet tudnék írni, mert nem menne ilyen gyorsan, másrészt nagyon fájna a kezem, harmadrészt sokkal nehezebb lenne visszaolvasni, és persze azt anyu is megtalálhatná. Azért néha kicsit szorongató, hogy ez is köt a nethez, és nem bírok elszakadni..., olyan ijesztő ez a netfüggőség, meg hogy hová fajul a világ, mi lesz az emberi kapcsolatokkal...
Megpróbálom összeszedni a gondolataimat, és néhány dolgot leírni, ami nyomaszt, bánt. Sok ilyen volt a héten, és elnyomtam ezeket, ami tudom, nem helyes, de mostmár el is felejtettem néhányat. Szóval!, örültem, hogy elmúlt ez a kényszer-itthonlétem, bár szorongtam is egy kicsit a sulitól. A héten sztem semmi extra nem volt, franciának örültem..., töri: no comment, tabló rulz:P, irodalom para_péntek tz, Arany János... Ezen a héten három művet is sikerült elemezni, sőt, hétfőn írtam az Ajtó-s fogalmazást, ami nagyon élvezetes volt. Tényleg annyi minden rejlik egy-egy műben, nekem így, hogy most teljesen elolvastam a Boldogult úrfikoromban is tetszett, nagyon érződött rajta Krúdy világa, és tényleg nagyon hiteles korrajz. Amellett elég lelkifúróm van, mert ugye a Szegény gazdagokból még semmit nem olvastam, és 440 oldal nem fog menni keddre, tekintve, hogy mennyi dolgom van mellette. Pedig Jókait és a romantikát nagyon-nagyon szeretem, és biztosan magával ragad majd. Az ebédnél is beszélgettünk kicsit Olivérékkel, és tényleg, amit ő mondott, hogy miért nem tetszett neki az Ajtó, szerintem van benne valami. Azt mondta, hogy szerinte Szabó Magda nem azért ír, mert valójában van ennyi mondanivalója, vagy hogy tényleg közölni szeretne valamit, hanem inkább az írás kedvéért. Tényleg, azok a barokkos körmondatok, és féloldalas gondolatsorok, de talán éppen ez a szép benne, és szerintem nagyon sokat ad. Olyan jó volt elmerengeni a részletekben, tényleg a betűk mögé nézni..., és remélem igaz. Azt hiszem ennyi elég a suliról, így is túl bőven fejtegettem..., de az 56-os megemlékezés is nagyon tetszett. Szerintem igazán jó választás volt ez a film, csak már megint elfelejtettem a történelmet. Újra be kellene ülnöm Marika néni óráira, legalább az egész hetediket és nyolcadikat átismételni. Ugyanazokat a képsorokat vetítették le, fekete-fehér kópián, csak más volt a szöveg; az egyik Magyarország lángokban, a másik pedig Így történt, ami már 57-ben, Budapesten készült, ellenforradalmi, a Kádár-rendszerben. Nagyon érdekes volt így látni, és tényleg megértette, hogy a különböző nézőpontok közül melyiknek higgyünk, meg nem mindig jó a horatiusi "aurera mediocritas".
A koleszban is zajlik az élet, most viszonylag többet beszélgettem Beáékkal, jó volt, mert nagyon szeretek beszélgetni, de ennek folyamányaként egyáltalán nem pihenem ki magam, nem alszom eleget, és nagyon fáradt vagyok. Múltkor pont Speedy aludt benn, és Pistván meg bejött fél tizenegykor ellenőrizni, nagyon kiakadtam rá..., jaj, annyira utálom. Mostmár egyszerűen nem tudok bemenni tizenegy előtt, nem visz rá a lélek, de nem lesz ez így jó...Továbbá utálom magamban, hogy ennyire utálom A Hajnit, és épp ez az, ami ellen semmit sem tudok tenni, de olyn szinten idegesít. Sajnálom, és olyan rosszindulatot hoz ki belőlem, amit nem kellene. Nagyon kezdem elveszíteni az önuralmam, kedden is vettem egy doboz cigit, amiből már két szálat elszívtam. Jó, persze, ez most nagyon idiótán hangzik, de tekintve, hogy én mit gondolok erről a dohányzásról, elég durva..., de nagyon ideges voltam. Olyan, mintha belém szállt volna a kisördög, tényleg változtatnom kell az életvitelemen.
Jaj, de mennyire várom már Krakkót! Azt a kis három nap rohanást, bár igazándiból tartok is tőle..., nem tudom, hogy fogom összeegyeztetni, ezt az osztály-barátok kontra Flóra témát..., de remélem jól jön majd ki. Ja, és Zsófi anyukája is ott lesz, úgyhogy ilyen szempontból kicsit nyugodtabb vagyok. Kicsit rossz mostanában, mert annyira eltávolodtam a Flórától, igazából nem tudom mi miatt, de már alig beszélünk egymással. Olyan más ez így, és én újra zárkózott vagyok vele is, mint a többiekkel, és egyszerűen igényem sincs a vele való találkozásra, mert az már nem olyan mint régen. Azt érzem, hogy már nem érdeklem, nem tud úgy figyelni és hallgatni mint eddig, így én nem is szeretnék bezélni. Hiányzik nagyon. De olyan, mintha megváltoztunk volna, és emiatt megint hatalmába kerítenek az önsajnáló érzések, és olyan szomorú leszek. Nem tudom, hogy ez meg fog e változni, de most olyan tartózkodó lettem ezzel kapcsolatban. Csütörtök este még sírtam is..., mondom, nagyon fáj, ha elmúlnak a dolgok, és a múltat már nem hozhatjuk vissza.

Olyan nehéz elkezdeni...

Ezt érzem már egy jó ideje... Egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy elkezdjem az írást... Pedig nagyon sokmindent szeretnék... Igazából nem tudom, mire volt jó nekem ez a közel egy hét itthon... Nem érzem, hogy értékes gondolataim lettek volna, hasznos dolgokat csináltam volna etc. Teljesen kipihentnek sem érzem magam, és persze ott a lelkiismeret-furdalás, amiatt, hogy igazából nem csináltam semmit, nem pótoltam... Szerettem volna könyvet írni..., vagy legalább pályázatot! Félek, hogy később elveszíti jelentőségét, és már nem lesz kedvem megírni. Amúgy néha annyira érzem, hogy tényleg jó lenne írni..., és sokat tudnék..., de akkor eszembe jut, hogy annyira felesleges. Hiszen megannyi csodálatos könyv van a világon, aminek még a tizedére sem elég egy egész élet, és talán bűn ezt elrontani még több könyvvel... mert ugye aki nem olvas klasszikusokat:P Szóval, már látnám magam előtt a jövőt..., az írás nem feltétlenül nekem való. Ahhoz sokkal több kell, és ha mindenki olyan kritikus mint én, akkor eláshatom magam... Persze, szokták mondani, ha már csak egy embert is elgondolkodtatnak a soraid, már megérte.Nem tudom, de nem is szeretnék olyan munkájába belefásult író lenni... Konferencia konferencia hátán, azon kívül meg csak lógatom a lábam itthon az ihletre várva, ami nem jön el... Felkelek tizenegykor, leülök a gép elé..., nem jut eszembe egy értékes gondolat sem..., elmegyek sétálni, aztán megebédelek valahol..., délután ismét a gép előtt, szintén üres fejjel..., talán olvasok egy kicsit, vagy nézem a tévét..., néhány este elmegyek moziba, vagy beülök valahová a barátaimmal, esetleg lesz egy férjem és gyerekeim..., de akkor sem változik semmi. Este megint azzal a gyötrő bűntudattal fekszem le, hogy ma sem alkottam semmit. Nem váltam senkinek a hasznára, és "aki nem dolgozik, ne is egyék". Tehát olyan munka kell, ami tényleg ad valamit, hasznos...Máskor kiviszem a kis laptopom a szőlőhegyre, vagy a Balaton partra, megbontva ezzel az örök rend harmóniáját, a régi és új egyensúlyát, egyesítve a természetet a globalizációval..., és napestig ott próbálnék gépelni. Persze, ha megjön az ihlet, elkezdem reggel hétkor és megállás nélkül írom, hajnali háromig-négyig, alszom pár órát, újra kezdem...., nem eszek rendesen, nem megyek sehova, csak írok, amíg be nem fejezem. Tényleg ez lenne a jövő? Nem hinném...Ma elolvastam Paulo Coelho: A pidra folyó partján ültem, és sírtam című könyvét..., csak hogy megnyugtassam magam, befejeztem a Coelho-életművet, az eddig magyarul megjelent hat könyvéből egy sem maradt ki. Háát, elég lapos volt..., mondott valamit a szerelemről, de megint úgy éreztem, hogy öt mondat lényeget fejteget több mint 230 oldalon keresztül. Olyan hevesen szoktam tiltakozni Coelho könyvei ellen, ahhoz képest, hogy eleinte mennyire szerettem, lehet, hogyha mindet tizenöt éves korom előtt olvasom, nagy hatással van rám, de így nem érzem, hogy adott volna valamit. Eddig mindig elkalauzolt egy különleges, ismeretlen világba, amelynek részese lettem arra a pár órára/napra, amíg olvastam, és teljesen beleéltem magam, talán azonosulni is tudtam (bár én egyáltalán nem gondolom, hogy egy könyvben mindig kell lennie valakinek, akivel azonosulni tudsz..., szerintem annyira nem szükséges...) Lényeg, hogy ha mást nem is, ezt a kis álomvilágot mindig adták a könyvei, ha rá egy hétre már egy betűre sem emlékeztél belőle. Azért elgondolkodtatóak voltak, utána mindig megállt egy kicsit a világ, és sokmindent átértékeltem. Egyébként még elolvastam a Momo-t is, és sajnos arra a következtetésre kellett jutnom, hogy igazából nem sokban különbözöm az időspórolóktól. Sőt...., szerintem a mostani helyzet, az időtakarékoskodást tekintve egyszerűen borzalmas...., és valahogy taszító. Lehet, hogy ez Michel Ende részéről anticipáció volt, mely a XXI. századra realizálódott, kicsit utopisztikus... De elborzaszt, hogy tényleg hová fajult a világ, és mennyire zavaros és züllött, nem szívesen lennék a majdani gyerekeim helyében.Még akartam írni, egy novellával is készültem..., de ez megint nem fog összejönni, elmsn-eztem az időt... de nem baj..., sok mindent sikerült megbeszélnem, jó volt kicsit hallani Sáriról, képeket is küldött... Ja, és mint ígértem, a tegnapi helyzet tisztázódása; szóval kiderült, hogy gyakorlatilag az én hibám volt, mivel az irodában bejelentkeztrm az Attila gépéről, és ott maradtam benn, az Attila meg nem tudott nagyon mit csinálni, és válaszolt Sárinak meg Orsinak. A helyzet megoldódott, de sztem azóta nem naon csípjük egymást az Attilával.

Egyébként Sári anticipációiról még annyit, hogy nagyon puthyás, de tényleg... Megálmodta, hogy a Borinak levették a fogszabályzóját, és láss csodát: levették... Há, még a nyomdokaimba lép, sőt leköröz:P. De komolyra fordítva a szót, szerintem ezek a dolgok tényleg nagyon érdekesek, főleg,h így megérzi ezer kilométeres távolságból.

Furcsaságok

Szóval... ma kipróbáltam pár új hátteret, de úgy döntöttem, maradok ennél a jól megszokott kéknél...
Jaj, olyan nehéz elhatároznom magam, hogy végre írjak... Épp az előbb gondolkodtam azon, a blogomat olvasgatván, hogy május óta hogy voltam képes ennyi mindent leírni...
Most valahogy nehéz, már csak belekezdeni is, kb. 2 napja játszom azt a játékot, hogy feljövök a netre blogot írni, aztán elkezdek barangolni, mindenfélét csinálok, csak épp blogot nem írok.
Zenéket próbáltam letölteni, annyira szeretm a Morcheeba-t, meg próbálom megérteni, hogy mi a jó a Nightwishban, miért rajong értük annyi ember. Így pár részletet hallgatva tényleg tetszik a zenéjük... Ezen kívül leginkább blogokat olvasgattam, főleg a sajátom. Szerintem jó visszaolvasni, újra felidéződnek az emlékek. Azt vettem észre, hogy mennyire rengeteget írtam Flórával kapcsolatban, és így visszatekintve olyan furcsa, hogy milyen fontos volt nekem. Persze, most is az, de azóta elkezdtem a saját dolgaimmal törődni, a saját gondolataim és életem foglalkoztatnak... Talán erre írtam azt májusban, hogy normalizálódás... Végeztem egy kis statisztikát is, íme az eredmény:- ami valamilyen szempontból megnyugtató:-)
eddigi bejegyzéseim közül hányban szerepel:

• Flóra:9

aztán megnéztem, hogy vajon nem estem-e át a ló túloldalára:

• Beu:8

és hogy egészséges egoizmusom is érvényre juttassam:D:

• én:19

- azt hiszem, az eredmények önmagukért beszélnek... bár a statisztika nem biztos, hogy mindig pontos... Én pedig már teljesen azt hittem, hogy a Flóra lesz valami harminc, Beu öt, én meg mondjuk tíz. De ezek szerint ez a napló teljesen arról szól, amiről kell: rólam.

Már nem is emlékszem, miért adtam címnek a furcsaságokat... Valahogy azon filóztam, hogy mindig történnek megmagyarázhatatlan dolgok, amikre egyszerűen nincs válasz. Például most valaki feljárkál a nevemben msn-re, és állítólag még beszél is, kamuzik, átejt másokat... Tényleg nem tudom mire vélni..., de Matteo hétfőn odaállít hozzám, h képzeljem el, a Sári írt neki e-mailt, amiben azt írta, hogy beszélt velem msn-en, és az volt a nevem, hogy ' a főnök lánya' (ezt a nevet 100%, hogy soha nem használtam), és mondta a Matteonak, hogy kérdezzen meg, van e valami vezető vagy ügyvéd a családomban, mert neki az a sanda gyanúja, hogy őt csúnyán átejtették. Ez olyan aranyos volt:). Szóval asszem két variáció van..., vagy skizofrén vagyok, vagy aljas mahinációk áldozatává lettem:P. Remélem, ez utóbbi, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy fél tíz fele, mikor már lefekvéshez készülődtem, mivel nagyon rosszul voltam..., egyszercsak bejön Zsófa a szobába, azzal a hírrel, hogy fent vagyok msn-en. Ezzel mondhatnánk egy lehetséges variáció meghiúsult, miszerint a koleszból valaki megtudta a jelszavam. Sajnos az illető nem válaszolt Zsófi üzenetére, de remélem valamikor még sikerül lebuktatnom. Majd pontosítok Sárival is... Mindenesetre itt, most nem szeretném erre fecsérelni a szót... Majd a fejleményekről azért beszámolok....

Ma valahogy még az íráshoz sincs annyi kedvem..., de ez nem feltétlenül baj. Néha kell így is érezni, hogy utána tudjuk értékelni a jót. Ez a hét elég kész... Talán nem hiányzott nekem ez az ütés, de azért hiszek abban, hogy mindennek megvan az oka...Most tényleg csak vegetálok, nagyon feleslegesnek érzem magam, és olyan gyengének... Pótolnom kellene, de én semmit sem teszek...

Írni szerettem volna, de nem megy...

Majd máskor.

Miért mindig velem?

Nah, ez most arra vonatkozik, hogy kicsit furcsállom, h mindig velem történnek szerencsétlenségek:P Jó, persze,nem haltam bele..., de tesin megint eltalált egy medicinlabda, és eléggé kiütött. Nagyon rosszul voltam utána, nem bírtam kinyitni a szemem, fájt a fejem és szédültem. Többiek oan aranyosak voltak, megvártak... Kriszta néniről nem is beszélve, aki nagyon lelkesen próbált segíteni, mondta, h ne jöjjek holnap suliba, en plus déja vu, megint elkérte a számom, és mondta, hogy fel fog hívni. Tisztára, mint tavaly, amikor szintén fejbedobtak. Szóval, így állunk, még mindig eléggé fáj a fejem. Bár néha támad olyan kényszerképzetem, hogy Bori megátkozott, igazából nem is ő, csak megint az égiek büntetnek, mert nem kellett volna olyan hevesen Gyuszi ellen kampányolni. Azért kíváncsi vagyok az ügy kimenetelére, most elég elszántnak tűnünk, de mivel az élet tényleg nem mindig fenékig tejfel,azért ennyi jó nem biztos hogy jár nekünk. Borit tekintve pedig, szerintem őt is meg lehet érteni, de én valahogy nem érzek hajlandóságot arra, hogy erőfeszítéseket tegyek annak érdekében, hogy megismerjem őt. Olyan bonyolult. Na mindegy. Azon kívül ma túl egy matek tz-n, amihez nem fűzök nagy reményeket, aztán a fizika, na arról tényleg ne beszéljünk. De miért ment rá az egész vasárnapom szinte...? Tényleg csak egy kettesre lennék képes puskázással is, ezt nem hiszem el!! Hétvégén szerettem volna blogot írni, de elég kész voltam. Pénteken, képes voltam négyig fenn lenni, és szerintem fél öt után aludtam el, reggel pedig a nap besütött és kb. olyan fél nyolctól már fenn voltam. Péntek estét szerettem:). Olyan szép ilyenkor Pesten sétálgatni, angol jó volt, én élveztem, utána a Barroson megvártam Beut, majd mentünk Lindához. Ja, és a szaxofon egyre jobban tetszik, annak ellenére, hogy egyre több készülést és odafigyelést igényel. De mint tudjuk, gyakorlás a tudás anyja, gyakorlat teszi a mestert, és hasonló közhelyek..Bizakodó, és reményteli vagyok, szorgalommal még bármi lehet... Szóval, Lindáéknál is tök jó volt, bár igen rövd, utána szülinapi vacsi a Stexben. Én örültem neki, jól éreztem magam, szerintem Beunak is tetszettek az ajándékok, a kaja finom volt, a torta nagyon ízlett, a beszélgetés sem volt olyan kétpólusú... és néhány pillanatban megint éreztem, hogy akár még visszatérhetnek a dolgok a régi szép idők hangulatába, és elmélyülhet a kapcsolatunk, ha jobban megismerjük egymást. Szerintem olyan fél tizenkettő körül már vissza is értünk, aztán beszélgettünk, zuhanyoztunk..., Annával is váltottam pár szót. Éjszaka még nekiálltam összerakni a levelet és cirka (:P) háromtól négyig írtam.Előtte mennyire bizonygattam, hogy ez csak amolyan rutinmásolás, és semmi érzés nem támad majd fel bennem a hatására, aztán szinte mindent visszaidéztem, és elég zaklatottan mentem vissza, utána még gondolkodtam a matracon. Reggel persze exaélőhullán:D pattogtam, msneztem kicsit, aztán felkeltettem Beut. Balhéztunk is, mert nem szóltam Flórának, hogy tárgyalása lesz... Akkor sem érzem úgy, hogy az én felelősségem mindenki gondjait fejben tartani.. Nagy nehezen elértük a vonatot, ami egyébként késett, aztán délután még Zamárdiba is kimentünk. A levélre, és az esti gondolataimra visszatérve, azon filóztam, hogy még tuti van egy csomó titok a családunkban, ami valamilyen szinten engem is érint, de nem szeretnék belefolyni, elég nekem, ha a magam gondjával törődöm, a saját életem rendezem és alakítom. Szerintem olyan izgató a rejtélyesség és a titokzatosság, ezért szeretem én is a titkokat, másrészről viszont nincs mit rejtegetnem.
Zamárdival kapcsolatban pedig annyit, hogy kimentünk a szőlőbe, és szedtünk pár fürtöt, és annyira jó, hogy megint rám tört az az elmaradhatatlan boldogságérzet, ami itt mindig. Olyan jó volt érezni, hogy tudod, bármi történjék is, mindig lesz egy kis szeglete a világnak, ahova visszatérhetsz, békét nyerhetsz és megnyugodhatsz, ahol az emberek a régi szép időkre emlékeztetnek, ahol a világ még nem globalizálódik, ahol a puszta természetben megleled a boldogságot, ahol nem érzed a rohanó és zavaros világ hátrányait, ahol visszaidéződik a nosztalgikus gyermekkorod,valamint a XX. század. Most már nem írok túl sokat, igazán fáradt vagyok a hétvégi kialvatlanságom miatt, és bár éjfélig tudnék mit írni, valahol be kell fejeznem, pihennem is kell. Még annyit, hogy vasárnap a mise után találkoztunk a Bebesi Judittal, nem kellene túl nagy jelentőséget tulajdonítanom ennek, de tíz év után megismert. Úgy éreztem, hogy ez egy jel, kapocs a múltból, és tudok vele kezdeni valamit..., bár a másik énem azt mondja, hogy ne fürkésszem a múltat, csak a jelenemre koncentráljak, és előre haladjak. Tegnap este a vonaton sokat gondolkodtam, és szerencsére csak szép dolgokról, olyan nosztalgikus élményeket idéztem fel, örültem neki.
Még beírom ide ezt a szöveget, nemrég olvastam a Kordi blogjában, és megtetszett:

Képzeld el, hogy megnyertél egy versenyt, s a nyereményed az, hogy abank minden reggel 86 400 forintos számlát nyit a nevedre. Ám mint minden játéknak, ennek is megvannak a szabályai, pontosabban két szabály van:

- az első szabály, hogy mindazt a pénzt, amit napközben nem költöttél el, este visszaveszik tőled; csalni nem lehet, tilos áttenni az összeget egy másik nap számlájára; csak elkölteni lehet...

De másnap reggel a bank új számlát nyit a nevedre, rajta ismét az egy napra szóló 86 400 forinttal;- a második szabály, hogy a bank előzetes figyelmeztetés nélkül bármikor véget vethet ennek a kis játéknak; akármelyik pillanatban közölheti,hogy kész, ennyi volt, a számlát lezárják, és nem lesz folytatása.

A kérdés, hogy mit tennél ebben a helyzetben? Elgondolkodtál?!
Minden reggel, alighogy felébredsz, kapsz 86 400 forintot, azzal az egyetlen kikötéssel, hogy a nap folyamán költsd el, mert a fel nem használt összeget este, amikor lefekvéshez készülsz, visszaveszik Tőled.Csakhogy ez a mennyei manna-eső vagy játék, ahogy tetszik, bármikor véget érhet. Érted?! A kérdés, hogy mit tennél, ha ilyen ajándékban lenne részed?! Elköltenéd, az utolsó fillérig?! Önmagadra?! - Azokra,akiket szeretsz? - Idegenekre?

Hát úgy gondold át, hogy ez a varázsbank igenis létezik! És Te minden reggel ébredéskor megkapod a magad ajándékát! Igen! És ezt a varázsbankot úgy hívják: idő. A múló másodpercek bőségszaruja!Minden reggel, ébredéskor kapunk 86 400 másodpercnyi életet arra a napra, de amikor este elalszunk, a maradékot nem lehet átvinni másnapra;a tegnap elmúlt, és azok a másodpercek, amiket nem éltünk meg a maguk teljességében, jóvátehetetlenül elvesztek. A varázslat minden reggel elölről kezdődik; ismét kiutaltak részünkre 86 400 másodpercnyi életet,de a játékszabályok megkerülhetetlenek: a bank minden előzetes értesítés nélkül, bármikor megszüntetheti a számlánkat - az élet akármelyik pillanatban véget érhet. A kérdés tehát az: mit kezdünk a napi 86 400 másodpercünkkel?

A zord felhők felett mindig kék az ég!

legalábbis remélem:) De fő, hogy megint valami pozitív. Ez az első októberi bejegyzésem, olyan szép ez a hónap is, azok a hulló falevelek, az avar, a levelek és ágak, gesztenyék, amiket mindig felszedtünk a parkból lerajzolni. Olyan nosztalgikus az ősz, de minden évszakban van valami annyira magával ragadó, idillikus. Rendhagyó módon megint vasárnap írok, de mondanom se kell, hogy nagyon nincs időm, annyira tanulnom kellene. Ha igazán lelkiismeretes lennék, egész hétvégén tanultam volna, de sajnos nem vagyok ennyire szorgalmas.:S Úgy félek a matek tz-től. Épp ezért rövid leszek, hogy még legyen időm átnézni pár dolgot. Fizika, na ne is beszéljünk róla... Mondjuk úgy, hogy a nulladik kérédst nagyjából átnéztem, ergo, van esélyem a karóra:P. Ahogy a helyzetet látom, alig lesz meg a kettes, ha csak nem valami csoda folytán megérteném a számolásokat, olyan kicseszés, h négy kérdés közül három számolás..., sürgősen konzultálnom kell valaki okossal. Olyan jó lenne egy négyes. Tudom, tudom, ehelyett most tanulhatnék..., na mindegy. Itt ez az Arany János is, tényleg jó, de hol van nekem erre időm, bár Az ajtót is nagyon szeretem. Azért örülök neki, hogy járok, a Tanár úr kérem egyszerűen fantasztikus, zseniális, néhány karcolat komolyan mondom elképesztő. Most beteszem ide A néninél címűt, mert valahogy stílszerű..., mikor tegnap olvastam,TöZsóra gondoltam, sajnálom, csak kár, hogy én nem tudom így felfogni. Nekem mást jelent a halál.

A néninél

Egy fiatalember megy az utcán. Átmegy arra az oldalra, ahol a nap süt; hunyorog, visszafordul. Végre eszébe jut, hogy igen, igaz, csak mégis meg kell látogatni Stanci nénit, akinek az ura meghalt, mert a mamája ma reggel is mondta neki az ágyból:
- Frédi, el kell menned Stanci nénihez kondoleálni, ez mégse szép, hogy oda se szagolsz, pedig már két hete, hogy az ura meghalt.
Frédi tehát Stanci nénire gondola, és néma kétségbeesés fogja el. A ház előtt sétálgat lassan, és nem tudja elszánni magát. Magában gyötrődik: ejnye, mit is kellene mondani a Stanci néninek? Kedves jó Stanci néni, ennyi elég is lesz, és érzelmesen, mély szomorúsággal ránéz, ugye, nem is kell folytatni, csak mély szomorúsággal nézni, ami mindent kifejez. A bácsinak jobb így, odafent a mennyországban. Frédi nekifeszíti a képzeletét, hogy ebbe a gondolatba beleélje magát, és igyekszik meggyőződve lenni, hogy a bácsinak jobb odafönt.
Ezzel a gondolattal nekilendül a lépcsőnek, csönget és kopog. Mialatt nyitják az ajtót, Frédi nagyot sóhajt és a szája legörbül. Izgatott lesz, és sebesen, erőlködve mondogatja magában: "Szegény, szegény Stanci bácsi!" Erőlködve képzeli maga elé Stanci bácsi alakját, hogy átérezze a részvét egész melegét, és Stanci bácsi arca végre tényleg meg is jelenik: duzzadt, fényes orral, félig nyitott szájába mohón tol befelé egy zsíros barátfülét, és kettéharapja. A barátfüléből egy zsírcsepp legördül, és Stanci bácsi utánakap a szájával, de későn; a zsírcsöpp lecsöppen a mellényére. Stanci bácsi kísértetarca csúnyán elfintorodik - "a kutyaistenit!" - mondja Stanci bácsi -, és Frédinek eszébe jut, hogy akkor hogy kitört belőle a hahota, mert ő egy perccel előre látta már, hogy annak le kell csöppenni, annak a zsírnak, de Stanci bácsi tényleg nem láthatta, mert a saját fejét nem láthatja az ember. Bruhaha!
Nyitják az ajtót, és Frédi utolsó, kétségbeesett erőlködéssel gyötri magát, hogy Stanci bácsit fehéren, a halálos ágyon elképzelje magának, feje körül az Enyészet ciprussuhogásával. Nem megy.
FRÉDI elszorult torokkal. Hogy van, Stanci néni?
STANCI NÉNI feketében, hátrafésült hajjal, némi pomádészaggal. Siránkozva beszél, már három hete, stílszerűen. Hát eljöttél, Frédi?
Frédi kergeti magától dühösen a képet, a Stanci bácsival és a barátfülével. Hisz ez lehetetlen, ostoba dolog! Nem megy. És most minden olyan bután veszi ki magát. Miért mondta neki Stanci néni, hogy "eljöttél, Frédi?", mintha nem látná, hát persze hogy eljött. Naná, nem jött el. És miért mondja ezt siránkozva? És míg Stanci néni bevezeti őt, Frédi agyában hangosan és szemtelenül beszél valaki, félrecsapott kalappal, mélyen meghajolva, a földig meghajolva, leveszi a kalapot a fejéről, igen, és egy márki mozdulatával eltartja magától, két ujjal fogva a kalapot, kecsesen, és így mondja: "Asszonyom, kedves Stanci néni, még nem jöttem el, de mindjárt itt leszek, lent jövök az utcán, és sietek, hogy hamar itt legyek!" Egyik szemével felfelé kacsint, és kisujját begörbíti, ez az alak, a Frédi fejében. Frédi dühösen lökdösi magától a tolakodót, és Stanci bácsi apoteózisát igyekszik helyébe tolni, de az makacsul visszatér megint.
A szobában be vannak csukva a spaletták, és nehéz, dohos a levegő. Szemben az ajtóval hangosan és fontoskodva ketyeg az óra: Frédi agyán az a groteszk gyanú villan keresztül, hogy tulajdonképpen nem is szokott járni, alszik, mint egy öreg dakszli, a homályos szobában, csak mikor valaki bejön, kezd el szorgalmasan és tüntetően ketyegni, ráketyeg az emberre, lüktet, zakatol, liheg és morog utána, aztán mindjárt elhallgat megint.
STANCI NÉNI lassan és fájdalmasan ül le, mintha üvegből volna, és mindjárt összetörik. Siránkozva. Ülj le, kérlek... ne... ne oda... a hokedlire...
Frédi most veszi észre, hogy zavarában rá akart ülni egy kalapra. A vér hirtelen fejébe szalad. Az a márki, aki az imént hajlongott, most kiegyenesedve hetykén szembenéz Stanci nénivel, és hangosan így szól: "Valóban, asszonyom, nem óhajtottam a kalapjára ülni, mert ez esetben a kalapja úgy szétpukkant volna, mint egy kövér dakszli. Tetszik érteni? Mint egy dakszli." Frédi remegve és rémülten próbálja csitítani a márkit, érzi, hogy ebből nagy baj lesz, a halántéka lüktet. Stanci bácsi... szegény Stanci bácsi... hát meghalt... de neki jobb odafönt... - mondogatja magában Frédi, és a saját halálára akar gondolni.
STANCI NÉNI siránkozva. Nem voltál itt azóta.
FRÉDI most már beszélni kell. A hangja gyengén és hamisan remeg az elfojtott ijedtségtől, hogy mi lesz itt mindjárt, szent isten, mi lesz itt mindjárt! Egyelőre még jól jön ez a remegés, mert a szánalom és meghatottság hangjával külsőleg azonos, és azt a benyomást kelti - de szent isten, mi lesz itt mindjárt, ha kiderül, hogy mi az oka! Nem jöhettem... az egyetemen roppant el voltam foglalva... Stan...
A MÁRKI Frédi szeme előtt ugrál, most akkora, mint a hüvelykujjam, és szemtelenül bókol. Ja persze, Stanci néni, el volt foglalva. Le volt foglalva. Föl volt foglalva. Szépen volt lefoglalva. Egy pecsét volt rajta ilyen felírással: "Kopf Alfréd le van foglalva, még csak rövid ideig látható. Tessék besétálni, harmadik emelet, pincén a bemenet."
Frédi homlokán megdagadnak az erek.
STANCI NÉNI siránkozva. Ma három hete és naptya, hogy a megboldogultat átadtuk a földnek.
Naptya? Naptya? Mér naptya?
Szent isten, ezt nem lehet kitartani. Miért naptya? Mi az, hogy naptya? Frédi lesüti a szemét, a gyomra hullámzani kezd. Egészen behunyja a szemét, hogy ne lássa a márkit, és elgyengülve könyörög neki, hogy csak most ne figyeljen ide, mert ez rosszabb a halálnál. Hiába!
A MÁRKI hangosan. Naptya? Kinek a kedves naptya? Az anyja meg az aptya.
FRÉDI elgyengülve. Ó... kedves Stanci néni... ha tudná, mit éreztem, amikor... Elcsuklik, ő tudja, miért.
STANCI NÉNI siránkozva. Még csütörtökön itt ült... így, ahogy veled ülök itt... így ült szembe velem, és aszonygya: "Még írok valamit, Stancikám", és még meg is írta ezt a levelet... megírta, még alá is írta... még el is tettem... ide tettem az asztalfiába...
Stanci néni suhogva feláll, és háttal fordul Frédinek. Frédi mereven nézi a hátát.
A MÁRKI. Az asztalfia nagyon kedves, szerény kisfiú volt. Mindennap szépen kezet csókolt ősz apjának, az asztalnak, amely szülte őt.
STANCI NÉNI hozza a levelet, és átadja Frédinek. Siránkozva. Ezt a levelet írta még csütörtökön... így, ahogy te ülsz most itt... és másnap... Zsebkendő előkerül.
FRÉDI átveszi a levelet, és kegyeletesen fölébehajol. A feje zúg, a szemei kápráznak. Csillagokat lát. Egy szót se ért az egészből. E percben újra megjelenik Stanci bácsi feje a barátfülével.
STANCI NÉNI. Így, ahogy te ülsz most... Csendesen siránkozik.
Egy hang az udvaron, éles és hangos. Naaa, maga randa!
Püff!
Frédi összeszorított kék szája szétrobban. Fejét viharos fergeteg kapja el. Minden elsötétül. A levél vizes rongy képében esik ki a földre. Frédi fölugrik, Stanci néni hanyatt esik. Frédi ki a szobából, le a lépcsőn, keresztül az utcákon... és torkából fájdalmas, rettentő bömbölésben harsog a fuldokló röhej... mindennek vége... most jöjjön a halál és a megsemmisülés... és jöjjön a Duna zöld vize... és jöjjön a koporsó, ahova begyömöszölik és lenyomják és eltemetik... és ahol a csöndben és sötétben és magányban végre, végre kinevetheti magát... Hahaha! Bruhahaha! Hehehe... he... he...

Annyira kifejező szerintem...
Szóval, azért is akartam írni, hogy végre tisztázzam magammal ezt az egészet..., hogy tulajdonképpen hogy is állok én a testvéreimmel. Félek. Pontosabban az egyik énem fél. Tényleg annyira önző vagyok, hogy visszariadok magamtól. Belül tudom, hogy egyáltalán nem szabadna ilyenekkel foglalkoznom, de az a kényszerképzetem támad, hogy ők annyira egy húron pendülnek, és én egy felesleges, kívülálló valaki vagyok... Egész péntek este olyan haszontalannak és feleslegesnek éreztem magam, s mint már megannyiszor kifejtettem, ezt az érzést tuálom a legjobban. Annyira jó lenne, ha kevesebbet filóznék ezen. Tényleg szorongató érzés, ha arra gondolok, hogy mi van, ha már nem lesznek olyan meghitt beszélgetéseink, amilyeneket szerettem volna. Ha csak úgy egyszerűen eltávolodunk egymástól, és elsodor minket egymás mellől az élet, mint már annyi emberrel megtörtént. Már nem vagyok különleges számára, nem érdeklem,mert azóta lett egy másik, érdekesebb húga? Tényleg félek, főleg attól, hogy nem akarok görcsösen keresni valakit, aki mindig a másik helyébe léphet. Igaz, hogy ő akkor is a nővérem marad, de ha elmúlik az a varázs-amire most nem találok ráillő kifejezést-, már minden más lesz. Épp mikor úgy éreztem, hogy kezd megismerni, most megint azt érzem, nem ért meg. Persze, teljesen normálisan viselkedik, én is így tennék a helyében, csak én ezt másképp élem meg. Majd nyugodt körülmények között, mikor nem sietek, megpróbálok még kifejteni pár dolgot, de most mennem kell...
Annyira nehéz hetem lesz, kb. minden napra egy doga. Szörnyű, és még csak alig egy hónap telt el..., nem akarom, hogy kikészítsen a suli, mert akkor egyre inkább elvesztem önmagam.