Homok a szélben-, tudom, hogy az vagyok

Most elég furcsa minden...
Nemrég értem haza a ballagásról..., felidéződztek bennem az elmúlt nyolc év keserédes, olykor fájó emlékei... Álltam a padok mellett a borongós időben..., a műsor csendben zajlott, én pedig gondolkodtam. A versek és beszédek majdnem ugyanazok, mint tavaly..., a ballagók és tanárok ugyanúgy meghatódnak, olykor sírnak... Én vagyok más?
Ez alatt az év alatt annyit változtam, mondhatni, egy perc alatt megváltozott az egész eddigi életem is. Minden változás jó..., nem tudom, hogy ez tényleg így van-e, minden esetre én mindig is a változások híve voltam, 'Fő a változatosság!'... Nagyon sokat gondolkoztam azon, és Zsófival is erről beszélgettünk, hogy mi lett volna jobb..., ha kiderül, hogy a levéllel csak valami rosszakaró szeretne ártani (mondjuk ez is kiderült), vagy ez..., az igazság, az eltitkolt valóság.
Ők, akiknek fogalmuk sem volt az életemben végbement változásokról, ugyanúgy örültek nekem..., a kedvenc volt tanáraim, az osztálytársaim, a barátaim..., lényegében semmi sem változott..., az iskola ugyanaz, néhány kisebb felújítást leszámítva..., a tanárok ugyanúgy viszik tovább, tanítják az osztályokat...,Szöszi,Viki,Kriszta,Panka, Niki,Ageeca, Lini,Sztike, Erika, Csilla,Szili, Artúr, Walter,Márton és a többiek sem változtak..., de az egykor olyan intenzív élmények ma már csak halvány emlékek..., sok minden a feledés homályába merült. Még emlékszem a szerenádra, pont ma egy éve, arra, hogy a ballagáson szorongva ültem, féltem az elválástól.., mert nekem minden elszakadás egy kisebb trauma, mikor a megszokott kis lakásunkból kiköltöztünk, az is nagyon sokáig (még most is) hiányzott... Kíváncsian vártam az új évet Pesten, filóztam, hogy vajon jó döntés volt-e... Aztán emlékszem a bankettra, az átbulizott nyárra, a beachre, koncertekre, spagira, tűzijátékokra... Ma is ugyanúgy hívtak, mint tavaly...
Ma reggel ott álltam az udvaron, és megint Flórára gondoltam... Egyébként azon is sokat gondolkoztam, hogy most, míg ilyen intenzív ez az élmény, lehet, hogy minden másodpercben gondolok rá, később minden percben, aztán minden órában, majd minden nap, utána minden héten, minden hónapban, s végül már csak minden évben... Nem akarom, hogy így legyen, de ilyen a természetem (?), ilyen az emberek természete. Lényeg, hogy az Anették anyukája mellett álltam, és ő mondta, hogy az összes tesója itt van a Ritának, de az Anett nem jött el, mert szakdolgozatot ír...Én meg azt gondoltam, hogy biztos nagyon mérges lennék, ha a nővérem nem jönne el a ballagásomra..., utána jutott eszembe, hogy van nővérem..., és tényleg nem jött el... Végig azon gondolkodtam, hogy kimaradt életem fontos eseményeiből, nem volt ott a ballagásomon, nem látta, hogyan szavalok, hogyan veszem át a nyolc évig kitűnőknek járó díjat, nem látta a nevemet a márványtáblán,nem jött el megnézni a lúdavatót, a fontos ünnepekből is kimaradt, egyszer sem volt itt karácsonykor, sosem kívánt boldog szülinapot, nem oszthattam meg vele a gondjaimat, amiket mások a nővérükkel beszélnek meg, nem bújhattam hozzá, nem ölelhettem meg, ha szükségem volt rá, még a kezét sem foghattam meg, nem jött el velem játszótérre, nem kísért el az iskolába, később nem jött velem bulizni...
Arra gondoltam,mennyire más lett volna, ha velünk lakik, és együtt nő fel velünk.., mármint, ha én kerülnék hasonló helyzetbe, szóval, ha a férjemnek lenne egy tizenkét éves kislánya, biztos azt szeretném, hogy lakjon velünk... Már megfogadtam, hogy többször nem rakok 'ha'-t a mondataimba, teljesen értelmetlen, csak az időt pocsékoljuk vele...
Ott álltam, kezdett kisütni a nap, és mély ürességet éreztem..., a bennem élő gyerek elpanaszolta bánatait..., szomorú voltam..., néztem az embereket..., mi van, ha nekik is van valahol egy eltitkolt testvérük..., haragudtam, gyűlöletet éreztem, nem tudom ki iránt...
Zsófi mondta tegnap tesi előtt, hogy neki még mindig nem derült ki, hogy van egy nővére..., annyira groteszk helyzet volt..., mintha mindenkinél bekövetkezhető dolog lenne.., mondtam is neki, hogy várd meg, amíg 4 nappal kevesebb, mint egy hónap választ el a 16. szülinapodtól, nekem is akkor derült ki... május 26-án, a nagy Nightwish koncert napján találkoztam vele először..., nekem még mindig az első találkozás a legmeghatóbb, amikor sírtunk...
Azon gondolkodtam az udvaron, hogy már nem is félek attól, hogy megromlik a kapcsolatunk, hiszen annál rosszabb már úgysem lesz, mint eddig volt..., és akkor legalább szabad akaratunkból döntünk.
A Beu lesz még nagyon nehéz..., persze apu azt akarja, hogy én mondjam el neki, ezt valahogy éreztem..., mindig könyebb másra hárítani a felelősséget, nem akarom..., nem tudom..., még mindig nem akarok a jövőre gondolni, egyáltalán...
Egyébként annyira szép név a Flóra..., tudtam, h senhal, de nem jutott eszembe (/me műveletlen:s)... természetesen József Attila múzsája..., hozzá írta gyönyörű szerelmesverseit...
A kedvenc költőm, akinek annyira jó versei vannak, két soráért már megéri magyarnak születni...
Szóval a kedvenc költőm múzsája, a kedvenc nővérem neve:)... mostmár a kedvenc lánynevem...
Erről egyébként eszembe jutott, hogy megint annyira provokatív vagyok, hogy az már visszataszító... Néhány dolog annyira fáj, mikor olyan nehéz titokban tartani... például, mikor tegnap Beu mondta, h mennyire jó, hogy én vagyok a testvére..., és én vagyok a kedvenc nővére, mivel én vagyok az egyetlen...(Persze kérni akart valamit, mindig akkor jön elő ez a szöveg, h 'kedvenc egyetlen nővérem' etc.) Uhh, nagyon kész vagyok...

Mégsem...

A dunaparton ma is annyira szép...Boldog emberek sétálgatnak, karöltve fagyiznak, a szerelmesek nézik a naplementét ezen a csodás, látszólag tökéletes tavaszi estén, ebben a látszólag tökéletes világban. Szerelmesek? Nekem már ez a szó sem jelent semmit, nem vagyok képes szeretni,nem tudok élni... Ma utoljára bementem dolgozni, ma utoljára néztem végig az emberi szenvedést, ma utoljára kerültem szembe a fájdalommal, a kínokkal, gyötrelmekkel, utoljára filóztam az élet értelmetlenségén. Az egyik betegem Shakespeare-től idézett, eszembe jutott a Hamlet nagymonológ:

" Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.

Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri

Balsorsa minden nyűgét s nyilait;

Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,

S fegyvert ragadva véget vet neki?

Meghalni-elszunnyadni-semmi több;

S egy álom által elvégezni mind

A szív keservét, a test eredendő,

Természetes rázkódtatásait:

Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.

Meghalni-elszunnyadni- és alunni!

Talán álmodni: ez a bökkenő;

Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,

Ha majd leráztuk mind e földi bajt,

Ez visszadöbbent."

Itt ülök a Duna partján, a lágy szellő simogatja arcom, a hullámok csapkodják a köveket... Látni, hogy van célja, tart valahová, nem úgy, mint én...az ő útja a Fekete erdőtől a Fekete-tengerig tart, az enyém is fekete, nem visz sehová, nemsokára vele tartok...

Még nem láttam buta depressziós embert, naponta több depresszióssal találkozom, de egyikük sem buta, talán mert az élet nagy dolgairól a buták nem filozofálgatnak... Mindegy, az életem ilyen volt, amilyen..., buta depressziós emberek nélküli.

Mindenem otthon hagytam, csak egy napló van nálam, és hoztam egy doboz cigit, amiből már csak három szál van... Rágyújtok..., két szál cigit szívok még el életemben, ez nem olyan durva.

Élvezem, most utoljára... Halálom napja szép, körülöttem mindenki boldog, csendben megyek el..., senkinek nem tűnik majd fel, talán pár hét múlva valaki megkérdezi, hogy hol az a szemüveges pszichológus, aki eddig foglalkozott a betegekkel, aztán valaki azt válaszolja, hogy biztosan elutazott... Az élet megy tovább, akkor is, ha a föld már nélkülem forog.

Kinyitom a naplóm, az életem, amiben minden benne van..., ezt viszem magammal, ezt olvasom utolsó perceimben. " Árnyék vagyok csak;

A fény kihunyt szememben

s nincs miért élnem."

ez egy japán versformában, haiku

tovább olvasom...

"Száraz könnyem végigfolyik sápadt arcomon,

Megdermedve állok az élet előtt.

Rájövök...

Legszívesebben menekülnék, de nem lehet.

Szaladni a végzetes sors elől, nem tehetem.

Nappal is és éjjel is,

Sötétben látni a világot

Félelemmel tölt el...

Mennyivel más ez így!

Ismét egy könnycsepp csordul ki a szememből,

Majd arcom közepén megáll, és ráfagy.

Úgy érzem, elvesztem...

Ez a világ nem az én világom,

Ez az élet nem az én életem...

( De mégis... A Te életed, a Te világod!)"

Ez húszéves koromban volt... Tovább lapozok, közben rágyújtok még egy cigire...

"Se pasim, se állásom, se családom..., nincs életem. Ma sétálgattam a Városligetben, szomorkodtam Norbi miatt..., a gyerekek játszottak, és egy kislány a hintában kiabált a nővérének: 'Úgy szeretlek Lea, annyira nagyon-nagyon szeretlek Lea...'

Leültem én is egy másik hintába, és sírtam... Vajon az én húgom fog- e nekem valaha ilyet mondani?..."

Mostmár tudom, nem fog..., nem adtam meg neki a lehetőséget, hogy megismerhessen.

Legalább nem fog fájni neki, meg se kell tudnia, ha eddig nem tudta, hogy van egy nővére, akkor azt sem kell tudnia, hogy mostmár nincs...

Azt mondják, a halál előtt lepereg előtted életed kisfilmje..., én most lepörgetem magamnak előre... Megszületek..., kiabálás otthon, veszekedések, kések, mentők..., az oviban..., csúfolnak (büdös zsidó...,nem értem...), a sárban a cuccom, a suliban... megbukok,megvernek, visszaütök, kirúgnak, elszököm..., később piák, cigi, drogok, pasik, kalandok..., azt hiszem teljesítettem azt, ami az életre vonatkozik. "Úgy élj, hogyha lejátszanák előtted életed filmjét, ne tudd eldönteni, hogy pornó- vagy kalandfilmet láttál." Talán az enyémben még a horror is benne volt egy kicsit...

Az utolsó szál cigi..., legalább nem tüdőrákban fogok meghalni...,nem lesz igazuk azoknak, akik mindig ezzel fenyegettek...

Pár slukk és vége az életemnek..., sajnálom, hogy nem ismertem a húgom, de még sajnálhatnék háromezer másik dolgot is... Mostmár kezdek félni..., mi van, ha megint nem lesz merszem..., nem, ez a mai nap más, érzem...talán már csak egy perc, mostmár nem gondolok semmire, csak a halálra..., még ülök, de lassan fel kell állnom...Hirtelen egy hang üti meg a fülem: " Hölgyem, vigyázzon..., a könyve!bele fog esni a folyóba!" Odanézek, a naplóm, az életem kezd elúszni a vízben...A bácsi megpróbál lejönni, de megcsúszik...Felsegítem..., megkérdezi, mit csinálok itt, ilyen magányosan a folyóparton..., azt felelem, gondolkodtam. Váltunk még pár szót, udvariaskodásból, aztán elmegy. Elindulok..., bűntudattal sétálok hazafelé a kivilágított hídon... mégsem sikerült..., a naplómnak már igen, ő a fekete ösvényen van. Talán előbb el kéne rendeznem mindent magam körül, mielőtt lezárom az életem...Lehet, hogy megkeresem.

Belépek az ajtón, keserűen gondolok a mára már mindennapossá vált esti programomra, az öngyilkossági kísérletre.

Az egész fikció, semmi köze a valósághoz. a novellában szereplő lány, bár néhány vonásában hasonlít Flórára, egyáltalán nem ő...Az én nővérem sokkal okosabb, lelkileg erősebb, intelligensebb, boldogabb, többen állnak mellette, remélem, több szeretetet is kap.

Még mindig azt vallom, hogy soha, semmilyen körülmények között nem szabad elégedetlennek lennünk az élettel, hálát kell adni, és semmi ok sincs szomorúságra, depresszióra, csak általunk koholt..., valamint soha, még csak gondolni sem szabad az öngyilkosságra...Nincs értelme... eldobni a legnagyobb ajándékot...