*X-mas*

Végre..., végre írhatok...!
Már nagyon szerettem volna, sokmindenről...
Most persze közel sem fog beleférni az, amit szerettem volna... Egyrészt azért, mert már csak az éjféli miséig van időm..., és oda is kb. 11-kor el kell indulnunk a pásztorjáték miatt, másrészt nem tudom miért, de most ilyen eléggé 'víz alatti világ- szindróma' van...vagy nem tudom hogy nevezzem, de olyan kába vagyok..., nem is álmosság meg fáradtság..., bár valószínű, hogy az is van benne..., egyre többször gépelek félre..., lehet, hogy majd folytatom, ha józanabb leszek...De nagyon úgy érzem, hogy most is kell írnom..., már nem bírom tovább.Ez is egyfajta szenvedélybetegségemmé vált, valaki diktálja itt belül, de az nem mindig én vagyok...
Azt hittem, ha szünet lesz, végre tudok időt szakítani a fontos dolgaimra, életem rendezésére..., pihenésre, pakolásra...,még karácsony előtt szerettem volna elvégezni a nagytakarítást a szobámban, mostmár csak abban reménykedem, hogy még idén sikerül... Nekem kell ez, minden rendszerezése, hogy utána tisztábban lássam a dolgokat. Ma szerettem volna írni az egész elmúlt hétről..., a karácsonyról, Siriusról, King Kongról:S, hogy mennyit jelentett nekem egyrészt az utolsó délután, másrészt mindenki, az egész osztály..., és mennyire örültem és meghatódtam....Flóráról is szerettem volna írni, tisztázni ezt az egész kapcsolatot, ami még számomra is olyannyira zavaros..., az ajándékaimról:)..., egyszóval mindenről..., de tudom, hogy mindez nem ma fog megtörténni, hanem valamikor a közeljövőben...

inkább egy karácsonyi idézetet, amit már régóta szerettem volna:

"Egy szobában állt, emberek között. Meleg volt, a kandallóban lobogott a tűz. Az ablakon kinézve látta, hogy este vagy éjszaka van, s odakint esik a hó. Egy fán, ami furcsa módon bent volt a szobában, apró, színes lámpák égtek-pirosak, zöldek és sárgák. Az asztalon arany gyertyatartó állt, lágy, pislákoló fényű gyertyákkal. Jones finom ételek illatát érezte, és halk nevetgélést hallott. A sarokban egy aranysárga szőrű kutya szunyókált. A padlón élénk színű szalaggal átkötött csomagok feküdtek. Egy kisgyerek sorban felemelte és továbbadta őket: más gyerekeknek, felnőtteknek, akik nyilván gondviselők voltak, meg egy idősebb, halk szavú párnak-egy férfinak és egy nőnek-, akik egymás mellett ültek a kanapén. Jonas érdeklődve figyelte a jelenetet. A jelenlévők egyenként bontogatni kezdték a csomagokat. A szalag alól, a színes csomagolópapírból dobozok kerültek elő, azokból pedig játékok, ruhadarabok és könyvek. A tevékenységet az izgalom és az öröm hangjai kísérték, s a jelenlévők újra meg újra átölelték egymást. A kisgyermek odament az öreg nőhöz. Az az ölébe vette, ringatta és az arcához ölelte az arcát.
Jonas kinyitotta a szemét. Az örömtől ernyedten feküdt az ágyon, őrizgetve magában a szívet melengető békét. Ebben az emlékben együtt volt mindaz, amit eddig megtanult élvezni és becsülni.
-Milyen dolgokat érzékeltél?-kérdezte az örökítő.
-Meleget-felelte Jonas-és boldogságot. És...Mit is még...Családi érzést. Ez valamilyen szertartás volt, valamilyen ünnep. És még valamit éreztem, de arra nem találom a szót.
...
-De azért tetszett az emlék. Értem, hogy miért ez a kedvenced. Csak sajnos nem tudom a szót az egész érzésre, ami olyan erős volt ott a szobában.
-Szeretet-mondta az örökítő.
-Szeretet-ismételte Jonas. Ahogy az érzés, úgy maga a szó is új volt számára.
Egy percig mindketten hallgattak..."


/Lois Lowry: Az emlékek őre/