Régen...

Berakok ide egy bejegyzést az utolsó kézzel írott naplómból...
Ma visszaolvastam az előző naplóimat, nagyon furcsa volt... látni, ahogy megváltoztam..., az első kis tizenkét éves gyerektől..., hogyan alakult és formálódott a személyiségem...
Ez a múltam..., aki voltam...

2005. április 15. (péntek) "18:16"

Nem is tudom, hol kezdjem!
Írni nehéz...(főleg nekem)
Most itt vagyok, a Balaton partján, régi vágyam, hogy lejöjjek megnézni a naplementét és kiszellőztessem az agyam. Nagyon szép idő van- igazi tavasz:)- de sajnos a Napot eltakarja egy felhő, mégis elhatároztam, hogy sötétedésig itt fogok írni. Most is rengeteg gondolat cikázik a fejemben, de mindig eltervezek és szinte sosem végezek.
Fáradt vagyok, lehet, hogy aludnom kéne, kedden voltunk New-Orleansban, Megsztár koncerten, és azóta sem aludtam ki magam. (Mondjuk már 8 hónapja nem alszom rendesen...)
Annyira csodálatos itt, olyan romantikus és szép minden, abban a reményben jöttem le, hogy majd ihletet kapok, bízom benne, hogy sikerül. Az osztályból annyian írnak verseket, novellákat, nekem is kéne.
Egyedül vagyok, függetlenül. Úgy írok, ahogy a tollam vezet. Félek, nem elég jól. Nem olyan magasröptű, nem fejez ki sokmindent, nem tükröződik vissza az írásomban a személyiségem, amilyen belül vagyok, amit érzek. Félek, a gének az okai mindennek, és így lettünk megteremtve, de megpróbálok változtatni, hogy minél boldogabban tölthessem el ezt a kis időt itt a Földön. Örülök, hálás vagyok, hogy megszülethettem. Rengeteg dolgot ki kéne írnom magamból. Lehet, hogy minden közhely, mindent kitalált már valaki, és nem tudni, miért fáradozunk, mit csinálunk ebben a pár évtizedben, hisz sorsunk ugyanaz.
(Járkálj csak, halálraítélt!- halálraítéltek vagyunk, miért ez a céltalan küzdelem? Csak porszemek a világegyetemben... Az emberek nádszálak-ahogy Pascal írja- és joggal feltehető a kérdés: Mi értelme a földi létnek?)
De inkább ne ez foglalkoztasson, mert szerintem ez a pesszimista világszemlélet út a deprseszióhoz, a sok filozofálgatás nem vezet jóra. Bár nagyon kiábrándító volt, amit tegnap tanultunk bioszon, mondjuk eddig is tudtam, hogy meghatározott halálunk időpontja- az öregedést serkentő hormonok, vagy nem tudom mik, pontosan tudják, mikor kell meghalnunk. És addig ki tudja még, mennyi szörnyűség vár ránk. Én például pontosan érzem, hogy hacsak nem halok meg előtte valami más bajban, valamikor biztos, hogy "el fog borulni az agyam"- anakronisztikus, sőt nem is az, de nem tudok máshogy fogalmazni- szerintem agyérgörcsöt fogok kapni. Már néha most is kb. úgy érzem, extázisban. Félek, hogy túlzott introveltráltságomnak köszönhetően, nehezen fogok ismerkedni, most is egyedül ülök itt, ahelyett, hogy barátokkal buliznék.
Mindenre van tudományos magyarázat, vagy fogalmazzunk úgy, található. Mára elég ennyi a lelkizésből. Nem akarok olyan lenni, mint tesóm, aki mindennap vagy 10 oldalt ír a naplójába. Különben is, a naplónak sem tudok őszintén írni, pedig kéne. Ilyen naplóírás utáni vágy- fellángolás, szerintem csak évente egyszer-kétszer jön rám.
Sosem vagyok megelégedve! Nem érdekel! ez csodálatos! Lehet, hogy semmi sem tökéletes, de a séták és naplementék azok...
Boldog vagyok, és az is maradok. Az első pillanatnyi érzés, a második pedig elhatározás. Imádom az életet és a barátaimat!
Talán jobb lenne, ha kiírnék magamból mindent, ami bánt? Nem tudom, de nem érek rá. Érzem, hogy mindez: minden felgyülemlett feszültség az életemből rövidít. De SOHA többet nem merül fel bennem az öngyilkosság gondolata! Jó lenne, ha mellettem állna valaki. De addig marad az álomvilág. És nekem az is jó. Nem írok többet.
NEM LESZEK PARANOIÁS!


nah, hát ez volna az... ez voltam én... direkt szórol szóra írtam le, belejavítás nélkül, még a helyesírási hibákat is meghagytam.
Megváltoztam, szerintem. Legalábbis mostmár nem ilyen vagyok, mások az érzéseim, máshogy gondolkodom...

Most még írok ide egy verset, de aztán megyek..., nagyon fáradt vagyok...
Holnap még nagyon sokmindent szeretnék írni, róla is..., hogy milyen volt tegnap...


Ha majd elindulsz Ithaka felé,
válaszd hozzá a leghosszabb utat,
mely csupa kaland és felfedezés.
A Küklopszoktól és Laisztrügónóktól,
s a haragvó Poszeidóntól ne félj.
Nem kell magad védened ellenük,
ha gondolatod tiszta és egyetlen
izgalom fűti tested s lelkedet.
A Laisztrügónokkal, Küklopszokkal, a bősz
Poszeidónnal sosem találkozol,
hacsak lelkedben nem hordozod őket,
hacsak lelked nem áll velük utadba.

Válaszd hozzá a leghosszabb utat.
Legyen minél több nyári hajnalod,
mikor- mily hálás örömmel!- először
szállhatsz ki sose-látott kikötőkben.
Állj meg a föníciai pultok előtt,
válogass a jó portékák között,
ébent, gyöngyházat, borostyánt, korallt,
és mindennemű édes illatot,
minél többet az édes illatokból.

Járj be minél több egyiptomi várost,
s tanulj tudósaiktól szüntelen.
Csak minden gondolatod Ithaka legyen;
végső célod, hogy egyszer oda juss,
de ne siess az úttal semmiképp.
Inkább legyen hosszú, minél hosszabb az út,
hogy évekkel rakva szállj ki a szigeten,
az út aratásával gazdagon,
s ne várd, hogy Ithaka majd gazdagon fogad.
Neki köszönd a szép utazást,
mit nélküle sosem tehettél volna meg,
hát mi mást várhatnál még Ithakától?

Nem csaphat be Ithaka, ha szegény is;
a szerzett tudásból s tapasztalatból
máris megtudhattad, mit jelent Ithaka.

Konsztantinosz P. Kavafisz (1863-1933)
Fordította: Somlyó György