Sweet november

Mégiscsak írok ma...
Jaj, az utolsó novemberi bejegyzés..., annyira repül az idő és annyi minden történik...
Ezt a címet még akkor akartam, mikor őszi szünetben láttam az Édes Novembert, annyira szeretem.

Ma senki ne várjon tőlem sokat, mer nagyon rosszul vagyok, és annyira utálom ezt.
Ami a legaggasztóbb, hogy fáj a szívem, és nem először. Nem vagyok hipochonder, de ez akkor is zavar..., egyszerűen nem tudok mit csinálni, és nem tudom mitől van. Természetesen orvoshoz nem fogok elmenni, remélem elmúlik, de azért félek. A másik fő probléma, ami súlyosbítja bajaim, hogy egész nap iszonyú fáradt vagyok. Kimondhatatlanul zavar, hogy ezt nem tudom én irányítani, és hiába kávézom, nem ébredek fel, mint más normális emberek, hanem ugyanolyan kómás maradok. Egész nap semmit nem csináltam. Próbálok tanulni, de egyszerűen nem megy, majd leragad a szemem, csakúgy mint tegnap. Pedig aludtam, ha nem is eleget. Napközben viszont egyszerűen nem tudok aludni, nem visz rá a lélek. Nem bírom elfogadni magamtól ezt az állapotot, pedig ez lenne az egyetlen módja, hogy túllépjek rajta. Annyira szét vagyok esve, csak céltalanul bolyongok, olyan rossz passzban vagyok. Bárcsak elmúlna!
Nem szeretném azt érezni, hogy darabokra hullottam, és kicsúszott a kezemből az irányítás, önmagam irányítása..., de mégis ezt érzem. Tudom, hogy ilyen állapotban ezeket az érzéseket el kellene fogadnom magamtól, de nem megy. Várok..., folyton csak várok, hogy történjen valami..., hogy felébredjek, újra friss legyek, ne érezzem magam ennyire értéktelennek...., így nincs értelme semminek.
Na mindegy. Nemsokára indulnom kell, én meg itt ülök magamba zuhanva. Nem jó ez így. Ha lenne energiám, annyi mindent tehetnék..., de nincs. Ez igazságtalanság..., miért nem tudom én befolyásolni az egészet. Miért van az, hogy minden külső erők hatására történik? Nagyon remélem, hogy csak a kamaszkor ilyen, és felnőtt koromban más lesz, az én kezemben lesz a kulcs, addig meg kibírom ezeket a nehéz napokat. Szerencse, hogy csak néhány ilyen van, és máskor önfeledten boldog és vidám lehetek, kedvemre szórakozhatok. Most csak a kilátástalan sötétség, letargia, melankólia és reménytelen pesszimizmus van.
Most olvasom Daniel Keyestől Az ötödik Sallyt, és nagyon-nagyon tetszik. Hiszem, hogy mindenkiben-bennem legalábbis- él egy Jinx, Derry, Sally, Nola és talán még Bella is. Annyira bonyolult egy személyiség, én is többszörösen hasadt vagyok, és most egyáltalán nem a hipochondria beszél belőlem, szerintem valahol mindenki az. Ott van az emberekben a ki nem élt agresszió, az olyan tulajdonságok, amiket rejtegetnek mások elől, és mindig a másik arcukat mutatják. Csak nem annyira élesen karizmatikusan mint Sally. Bennem nagyon ott van Jinx, de csak ritkán tör elő, és akkor is visszafogottan. Valahol le kell vezetni a feszültséget és sokszor kedvem lenne törni-zúzni, néha még ölni is, nem tudom hová tűnnek ezek az elnyomott érzések.
Nem egyszer éreztem már azt, akár a tükörbe nézve, hogy ez nem én vagyok..., ez valaki más itt bennem, aki idefurakodott, és most ő irányít. Most is ezt érzem, ebben a nagy tehetetlenségben. Csak annyi a különbség, hogy nem vesztem el az öntudatomat. Akkor is valahol ott lakozik mindenkiben az "énke", mindenkiben máshogy.

"Magamat nem ismerem. De ismerek valakit, aki bennem lakik, akivel én sohase beszélgettem, aki gyakran megszólal, hetykén és hangosan,nem törődve azzal, hogy én sohasem válaszoltam neki, hogy szégyellem,és zavarban vagyok miatta, mint valami neveletlen kölyök miatt társaságban az illedelmes szülő." /Karinthy Frigyes:Én és Énke/

Benne így.
Annyira pihennem kellene, mert így nem vagyok képes semmit sem csinálni, de nem engedem mégsem.
Krakkó óta nem írtam. Azóta is rengeteg dolog történt.
Múlt hétvégén osztálykiránduláson voltunk Tatán, és szerintem sokkal jobb volt mint a tavalyi...Most sajnos nincs időm részletesen leírni. Ami biztos emlékezetes marad, a Harangláb snack, ahol egy délelőttöt töltöttünk lumpolással:D és beszélgetéssel. Mostanában valamilyen kontextusban mindig előjön a Boldogult úrfikorom..., és mindig annyira ráillik az adott helyzetre.
Sokat sétáltunk a tóparton és a parkban, énekeltünk, este Lúdavatót szerveztünk, etc. Másnap Vértesszőlősre mentünk, aztán megmásztuk a Turult, és jókat beszélgettünk Zsuzsival. A Mr.X nagyon jó volt, a suliban is folytattuk, rulz.:) Egyszóval jól elvoltunk annak ellenére, hogy nem voltam itthon és wlég fárasztó volt. Nagyon örülök, hogy ilyen közösségbe kerültem!
Ja, előtte csütörtök este voltunk a Nemzetiben és az osztállyal megnéztük a Mester és Margaritát. Be kell vallnom, csalódtam...Igaz sosem vártam, hogy a színház visszaadja a könyv hangulatát, de így nem érdemes szerintem. Valóban elég dekoncentrált voltam, és az utolsó félóra elszánt alvás elleni küzdéssel telt, de nem hinném, hogy ha frissen és kipihenten látom, megváltozik a véleményem. Egyrészt nem értettem egy csomó mindent, úgy döntöttem várok a könyvvel még öt évet, amikor történelemben jártassabb és teológiailag képzettebb leszek. Egyébként meg úgyis kötelező lesz, úgyhogy 12.-ben elolvasom. A színészek is lerombolták illúzióimat, bár tényleg nagyon nehéz jó Margaritát találni,aki ennyit képes állni fél lábon. Tényleg nagyon nagy tere volt, és a modern betétek is ötletesek voltak, bár a kivetítős módszernek egyáltalán nem vagyok híve. Igazából nem vártam a darabtól többet, mivel az alap álláspontom az, hogy a könyv hangulatát semmi nem képes visszaadni, de Matteo annyira mondta, hogy élete legnagyobb színházi élménye, így kicsit csalódtam. Zavar egyébként ez a sok előítélet, amiket nem tudok levetkőzni, és nem is tudom honnan jön ez a meggyőződés, valószínűleg a szüleim által belém plántált előítéletek, és mindig észreveszem, nem tudok semleges maradni. Na mindegy, erről talán máskor bővebben. Áprilisban sajnos akarva-akaratlanul elő fog kerülni, addig próbálom keresni a megoldást.
Ezen a héten nem történt semmi különös. Hétfő este Ady nap volt, délután meg ügyeltem, úgyhogy tanulásra abszolút nem maradt időm .Nem fogom most felsorolni a kollégiummal kapcsolatos végtelen sérelmeimet, de nem akarom hogy ez legyen a mérce, és hogy egy ilyen alapjaiban romlott, mélységében megcsömörlött intézményt nevezzenek Eu-kompatibilisnek- csakúgy mint a Herendi Porcelángyárat. Pedig tényleg azok. Ez lenne a jövő? Minőségfejlesztés és szabadságkorlátozás? Az ilyen sikeréhes, céltudatos, elbizakodott és tévhitben élő embereket nem szabadna a hatalom közelébe engedni, az egész olyan utopisztikus.
Kedden elmentünk a Tescoba, bevásároltunk Lúdavatóra és Zsófival összeírtunk pár kérdést, aztán felmentem gyakorolni szaxophonra. Szerda a kiborulás napja volt, húztunk karácsonyra, és ebből adódott konfliktus, amit nem szeretnék ecsetelni, de a nap végére megoldódott. Még Nórival is kibékültem, bár sajnos hiszek abban a közhelyesedett mondásban, hogy "A barátság egy aranyfonál, mely ha egyszer elszakad, össze lehet ugyan kötni, de a csomó megmarad."
Igazán nem kellene, de szerintem ott van a tüske.
Este persze tanulás helyett tévéztem, Született feleségek, aminek utóbbi időben rabjává váltam. Délután még átgépeltem TöZsónak a szellemi vetélkedőt, úgyhogy nem sokat készültem.
A másnapi matekdogám katasztrofálisan sikerült, nagyon kibuktam, pedig úgy tűnt, értettem az anyagot. Utána hazakísértem Gábort, aki időközben rosszul lett, így sikerült ellógnom egy törit és egy fizikát. Tudtam olvasni is visszafele, Gábor meg megkínált egy finom teával, el voltam ragadtatva:). Furcsa érzések voltak bennem Újpest miatt, sokat gondoltam a pesti mamára, és próbáltam emlékezni a régi szép időkre, boldogult úrfikoromra;) Hiányzik sokminden a kilencvenes évekből, belegondoltam milyen szívesen nőttem volna fel akkor, nem pedig ebben a számomra egyre csak hanyatló és elidegenedő társadalomban. Bár tudom, hogy természetemből adódóan akkor pedig még régebbi időkre vágytam volna.
Csütörtökön is foglalatoskodtam még a vetélkedő szervezésével, aztán pénteken jött a nagy nap. Pénteken sok egyéb érdekesség mellett megemlíteném még a hihetetlenül kreatív kémiadogát, egyszerűen szavakat nem találok, hogy mennyire szerencsésnek érzem magam, hogy ennyire jó tanárom van. Nem mintha nekem bármit is számítana a kémia, de egyszerűen hihetetlen, hogy egy pasi bejön tanítani egy karóraával egy szemüveggel meg egy tollal, fejből leadja az anyagot, közben végig ébrentartja a figyelmet, és utána egy ennyire ötletes dolgozatot írat. Ha én etilén volnék..., egyes szám első személyben..., micsoda kis drámák születtek. Kíváncsi leszek, én sokat impróztam mondjuk, de itt már tényleg nem a jegyről van szó. Azt hiszem nem volt rá precedens az oktatás történetében, hogy az egész osztály maradéktalanul élvezzen egy dolgozatot.
A délutáni Lúdavatóról nem tudok sokat írni..., az előadások elég nagy csalódások voltak..., vagy a miénk volt túl jó..., de remélem inkább ezek volzak gyengék..., és jövőre sokkal magasabb lesz a színvonal. A szervezésről sem beszélek, nem akarom fényezni magunkat;)... még a szellemi vetélkedőről annyit, hogy tényleg elég fárasztó kordában tartani 50 elégedetlen gyereket, és közben végig frusztrált Mokka jelenléte. A végén jól esett, hogy azt mondta, eddig még soha nem tapasztalt határozottságot érzékelt a részemről..., másnap a projekten meg vmi iesmit, hogy nagyon jó volt a dumám... Már úgy tartottam a beszólásai miatt.

Máskor még bővebben kifejtek egy-két dolgot, de most mennem kell.

üdv:Kancsócska:D:D:D

Képek

Tehát!
Nem mintha ezek a képek egyébként nem lennének fenn, de azért beteszem őket a blogba.
Az első: Csaksimán Rózsi, alias Zsu és Kancsócska Püthy, alias me idillikus andalgása 420 lépcső után, lefelé a Turultól, a tatai osztálykiránduláson.:) A többi kép egyébként az osztályhonlap képtárában van.

A második, és egyben időben az első, november 6-án készült Krakkóban, a szoborban.


Na, most csak ennyi fért bele ebbe a postba.
Sajnos fogalmam sincs, mikor tudok írni legközelebb, de nagyon-nagyon nincs időm. Ez borzasztóan elszomorít.
Talán jövő hétvégén.

Az igazi Krakkó:)

Most pedig jöjjön ténylegesen a gyönyörű, exakatarzisokkal teli 'hosszú hétvége' a lengyel kulturális fővárosban.

Az első este mindenkin elhatalmasodott a fáradtság, és ilyen lelkiállapotban nem is igazán volt kedvünk bemenni a városba, így a szálláson maradtunk. A vacsora finom volt szerintem, a szobánkkal is elégedettek voltunk, pakolászás után elmentünk sétálgatni a hotel körül.---hiányzott már a friss levegő. Ott aztán teljesen megőrültünk..., magyarázat: Zsófi anyukája drogdíler:) Szóval Zsuval extrém sportként limbóztunk meg átugrottuk a korlátokat...:) Szí-szá-szúztunk, aztán lövöldöztünk, és pont mikor nekem kellett volna lőni, találtam egy fegyvert. egyszóval teljesen felélénkültünk, és annyira jó néha visszamenni gyerekbe...Utána a szobában ország-városoztunk, ami szintén nagyon viccesen telt. Lefekvés előtt még kicsit hallgattuk az oszi-kiri-kazit:P, aztán mindenkit elnyomott az álom. Reggel nagy-nehezen elkészültem, a reggeli nagyon finom és bőséges volt. Aztán irány Krakkó! Annyira imádom ezt a várost..., a Wawel mellett parkoltunk, és már ott elfogott egy ismerős boldogság, és talán még szebb volt az őszi tájjal, hulló levelekkel, avarral. A régi utcák között sétálgatva visszaidéződtek a kedves emlékek, megtekintettük a Szt. Péter és Pál, korai barokk templomot, és mellette a román stílusú Szt. András templomot, majd elsétáltunk a főtér felé, s útközben megálltunk a Collegium Maius, a Jagello Egyetem udvarán. Sajnos nem mentünk be, így nagyon örültem, hogy augusztusban volt részem az épület és műtárgyak megtekintésében. Ezen az utcán megálltunk egy Balassi-emléktáblánál, állítólag abban a házban lakott Wesselényi Ferenc, és felesége, Szárkándy Anna, a költő Céliája. Jó volt csupa olyan dolgot hallani, amikhez volt alapismeretem, az első nyomtatott könyv-Grammatica Hungaro Latina...Utána a főtéren sétálgattunk, bemásztunk a szoborba, aminek a történetét szokás szerint sajnálatos módon nem jegyeztem meg...,láttuk a városházatornyot, és a többieket ámulatba ejtette a Sukiennice, bár csak egy rövid szünet erejéig csodálhatták. Ezután megnéztük a Mária templomot, meghallgattuk a heynaut, és láttuk is a trombitát..., utána a Jana utcán sétáltunk a Florián kapuig, és vissza a Florianskan, ahol elégedetten konstatáltam, hogy megvan a Promod és az Orsay is. Utána visszasétáltunk a Wawel hegyre, az idegenvezetés a belvárosban érdekes és tartalmas volt, meghallgattuk a sárkányos sztorit is, és azt elemezgettük..., az okos lányokat biztos nem falja fel..., normális ember nem várja meg, hogy felfalja...:P Leírom ide is, nehogy elfelejtsem. Szóval, volt Krakkóban egy sárkány, aki csak szűzlányokat evett, de egy idő után túlságosan kimerítette a város készleteit, és a király a lánya kezét ajánlotta a gond megoldójának...Egy cipőmester kénnel és szurokkal teli zsákot dobott a sárkány elé, az ettől annyira megszomjazott, hogy elkezdte inni a Visztulát, és addig itta, amíg ki nem pukkadt. A történet természetesen happy enddel zárul, és azóta Krakkó jelképe a sárkány. Mi is nagyon megszemléltük, s le is fényképeztük, mikor épp tüzet okád. Egyébként fentről gyönyörű kilátás nyílt az egész városra és a Visztulára. A királyi várba sajnos nem tudtunk bemenni, én szintén nagyon örültem, hogy augusztusban sikerült. A toronyba viszont most sikerült feljutni, és megérintettem a harangot, kivételesen "bal kezemmel":D. A székesegyházban sokat sétáltunk, és még több művészettörténeti érdekességet hallottunk, a végén ettől a nehézveretű pompától már elszédültem. Lementünk a kriptába is, és ismét láttuk Báthory sírját, hihetetlen, hogy mennyire gazdag ez a krakkói székesegyház, nem győztem csodálkozni. A Wawel után lementünk megint a városba, és igazi lengyel étterem után érdeklődtünk. Az idegenvezető mutatott is egy önkiszolgálót, ahol egyetemist korában ő is étkezett, de a rendhagyó ebéd előtt még elmentünk a Czartoryski Múzeumba. Nagyon örültem neki, hogy most sikerült megnéznem a gyűjteményt, főleg a Leonardo da Vinci: Hölgy hermelinnel képnél időztem, és próbáltam felfedezni a női princípiumot, de Zsófi anyukája figyelmeztetett, hogy veszélyes játék..., s magam is úgy véltem, hogy végülis mindenbe bele lehet magyarázni bármit. Rembrant Irgalmas szamaritániusa pont most nem volt ott, ez kicsi csalódást okozott. Voltak nagyon izgalmas képek, a szirénes szerte el a tetszésem, és megtaláltuk a matúrákon is látható Voltaire szobrot. Egyszóval ebben a múzeumban is nagyon sok ismeretet kaptunk. Utána végre ebédeltünk, már mindenki nagyon éhes volt, előtt még néztük egy kicsit az egyik pantomint... A kaja jó volt végülis, de elég menza-feeling, ráadásul nehéz volt megértetni magunkat az eladókkal. Végül valami Plackit ettem, de megkóstoltam a többiekét is, köztük Zsuzsi Pirogiját..., asszem ezek a leghíresebb lengyel specialitások. Az étteremben koldusok jöttek oda hozzánk, ezt elég furcsának találtuk, és el sem küldték őket..., valahol tetszik az ország liberalizmusa. Ebéd után a Mária templomot tekintettük meg, benne Wit Stwosz főoltárát, amit önmagában órákig lehetne fürkészni. Jaj, itt már tényleg nagyon sok volt a nehézveretű pompa, azzal poénkodtunk, hogy tényleg..., bemegy az egyszerű alföldi/somogysági paraszt, és valóban csak gyönyörködtet, csodálkozunk, lélegzetelállító hatása van. A mennyezet nekem tetszett, de valahogy tényleg elijesztett az ennyiféle pompa ötvözése, és gondolkodtam az egyház szerepén, meg hogy a szentek szobrai előtt térdepelni valóban bálványimádás-e..., és hogy ennyi pénzből az egész világot meg lehetne menteni. Ezután hatig szabadidőnk volt, amit nagyon jól ki lehetett használni. Flórának égető szüksége volt a koffeinadagjára, így addig nem csinálhattunk semmit, amíg nem kávéztunk valahol. A többiek is szétszéledtek, sajtot vettek és a posztópiacon vásároltak, mi pedig beültünk egy nagyon hangulatos kis krakkói kávézóba. Mondanom se kell, hogy az idő elrepült..., de nekem nagyon jólesett, beszélgettünk a jövőről, hogy mi legyek..., és annyira jó volt..., hogy mihez van érzékem, mit mondott az Anna...., melengette a lelkem. arra eszméltünk fel, hogy megszeppenve kérdezték Gáborék, hogy mikor megyünk...Azért kicsit lelkiismeretfurdalásunk volt utána, főleg hogy nem maradt idő a posztópiacon vásárolni, csak gyorsan megvettem az egyenpólót. Visszamentünk vacsorázni a szállásra, utána kicsit ország-városoztunk megint, majd bementünk a városba. Este és a vacsinál nagy kibeszélések voltak..., álnevek etc. András, Zsuzsa, 2x4, fuss, na meg Grimm-mesék..., nagyon jó kis sztorizgatások voltak sok nevetéssel. Este vásároltunk a főtéren...,bár a posztópiac már bezárt, egy nagyon aranyos bácsi nyitva volt, és öröm volt nála souvenireket venni..., utána kocsiztunk a főtéren, majd elsétáltunk a Barbakánhoz, végül a Florienskán beültünk a legjobb fagyizóba, ahol nyáron is voltunk..., csak most lementünk a bőrfotelekhez. Tíz körül elsétáltunk a mécsesekkel teli templom mellet, és a nagy parkon keresztül elértünk a buszhoz. Este a szobában még egyesek olvastak, én lefeküdtem fél tizenkettő fele. Máris elérkezett a hazautazás napja. Korán indultunk a cisztercita bencés rendi monostorhoz..., nagyon szép volt. Megtekintettük a templomokat, kápolnát, a Jézus-szobrot, aminek nőtt a haja..., jaj, megint milyen jó történeteket hallottunk mókusokról, harkályról...A belső udvar is nagyon szép volt, olyan idillikus..., és bizton állíthatom, Albert barátot sosem fogjuk elfelejteni..., mindenki teljesen belezúgott,annyira cuki volt... A kolostor után a sóbányába mentünk, aminek megint nagyon örültem, hogy nem Wielicka, mert újszerű élmény volt. A lift is nagyon jó volt, meg a kisvasút..., és maga a bánya is az idegenvezetéssel. A csoportunkból egy nő és a lánya fordított, ami elég vicces volt. Sok hasonlóság volt az előbb említett Wielickával, főleg keletkezését tekintve..., lenn volt egy csomó ágy, meg játszótér, nagycsúszda..., úgy el tudtunk képzelni itt egy osztálykirándulást. Végig azt vártuk, hogy Pifikével mehessünk, és TöZsónak meg nekem sikerült is vele lifteznem, ami nagy katarzis volt...,főleg a túra elején tett kétségbeesett felkiáltás után:P Oh, my god!Georgie is absent. (by:Gábor, ki más?!) Fent vettünk kis ajándékokat, sót, emlékek a bouchinai bányából. Aztán bevásároltunk lengyel csokiból is, sőt még Kebabot is vettünk, aminek igazán örültem..., nagyon finom volt. Fél három körül elindultunk..., sötétedésig még csodáltuk a tájat, aztán fájó szívvel búcsút vettünk Lengyelországtól. A buszon néztük a Randigurut, ami most így nekem nagyon jó volt..., szerintem ez az ilyen jobb fajta amerikai vígjátékok közé tartozik. Sokat gondolkoztam és álmodoztam alatta, de jólesett. Később a Terminált néztük, ami már így harmadszorra tényleg szenvedés volt..., megálltunk még a szlovák TESCOnál, és csináltunk csoportképet...,Csilla,Flóra,TöZsó,Zsuzsi,Gábor,Fuss és én..., Anna fényképezte, a lány aki tud lengyelül és az anyja elnyomja... Magyarországon már hazaszóltunk a családnak etc., aztán olyan tíz fele már haza is értünk... Pakoltam sokat, és a legjobban az Annának tartott élménybeszámoló tetszett...
Ennyi volt a krakkói út, írhattam volna még ennél is bővebben, de sajnos egyáltalán nincs időm.
Ez olyan rossz érzés...és még ki sem tudom fejteni a gondolataimat, mert mennem kell.
Majd talán a jövő héten.

Azért a tegnapi nap fontos momentumán még megjegyezném. Annyira furcsa, magam is elcsodálkozom rajta... Reggel óta mindenkinek azt mondom, hogy tuti én felelek bioszból, mert tizenegyedik van, és én tizenegyedik vagyok a névsorban. Persze mindenki leoltott, hogy ne hülyéskedjek már, Zimmermann sosem csinálja így, azok fognak felelni, akiknek rossz lett a dogájuk etc. Végül annyira lebeszéltek róla, hogy bele se néztem a vázlatomba, de azért hangoztattam még, hogy tuti én felelek. Utána Réka és Olivér mondták, hogy ők önként jelentkeznek, erre már teljesen megnyugodtam. Nem is érdekelt az egész, elkezdtünk gyerekkori tragédiákról, meg perverz:P dolgokról beszélgetni...Becsöngettek, és a tanárnő Rékát hívta ki felelni, és mondta, hogy ezt tegnap délután döntötte el..., meg is jegyeztem Zsófinak, hogy tegnap tizedike volt, és Réka a tizedik..., persze megint mindenki lehurrogott. Én nem tanultam semmit..., aztán Réka befejezte, Juli meg mondta, hogy na folytassuk... Hányadika van ma? Hát..., ez az osztályból akkora ovációt váltott ki..., tényleg, hihetetlen anticipáció. Ja, és hozzáfűzi, hogy ilyet most csinál először..., nagyon kész voltam...Mondanom sem kell, hogy semmit nem tudtam..., a többiek súgásából a felét értettem. Négyest adott, annyira jófej volt..., pedig igazságosan kettes lett volna..., jaj, most nagyon megszerettem. Bár kicsit bűntudatom volt a nemtanulás miatt, de pozitívum: Puthya visszatért!, és ez tényleg nagyon meghökkentett mindenkit.

Na, csak ennyit akartam.

Ó, bárcsak lenne erőm felkészülni az Arany János versenyre, és a hét dogáira. Remélem sikerül, csak akaraterő és idő kell hozzá.

Krakkó

csak hogy mindenki tudja, miről szól a post:).

Ez az első novemberi bejegyzésem, és remélhetőleg nem az utolsó. Már nagyon hiányzott az írás, csak sajna sosincs időm..., pedig elég tartalmasan telt a szünetem, és jó lett volna kiírni magamból egy csomó dolgot. Na mindegy, megpróbálok túllépni ezen. Most ide csak a krakkói utat írom be, hogy címhű legyek..., és a többi fontos dolgot, élményeket, gondolataimat pedig majd egy másik bejegyzésbe, talán csak jövő héten.
Szóval: a nagy út, lényegretörően:

Pénteken még nagy Ankét banzáj volt;), és későn is feküdtem le, úgyhogy kissé nehezen ment a fél hat előtti kelés, meg bevallom, izgultam is... Nem ittam kávét, s mint az a későbbiekben kiderül, így is túléltem a napot:). Az utunk zökkenőmentes volt, beszélgettünk, de alapvetően elég punnyadtak voltunk. Megint az az érzés, mikor átléptem a határt, hogy valahogy szabadabb vagyok, kötetlenebb minden etc., nem tom, de vhogy lételemem az utazás... Jaj, a lengyel táj lenyűgözött, imádom ezt az országot... gondolom, Apu miatt főleg, anélkül nem ismertem volna meg..., de nagyon szeretem. Megálltunk pár helyen szünetekre, legemlékezetesebb a szlovák-lengyel határ, handicap telefonfülke..., nekem kicsit groteszk, páran mulatságosnak tartották...
Ja, és a szlovák TESCO, erről még a visszafele úton is szó esik majd...
Fél három körül érkeztünk meg az első programra.

Auschwitz

Nem is hiszem, hogy erről bármit is képes lennék írni.Szavakkal egyszerűen nem lehet kifejezni.
"Aki nem ismeri a múltat, hajlandó azt megismételni." Ez a mondat is Auschwitzban látható valahol, én nem láttam, de ez elszomorító. Másodszorra jártam itt, és meglepő módon hasonló érzéseket keltett bennem, holott teljesen mások voltak a körülmények, kicsi voltam, és még a származásommal sem voltam tisztában az első alkalommal, de úgy látom, ez nem változtat a dolgokon. Nem tudtam megszólalni. Nem kellettek tények, bizonyítékok, nem kellett az idegenvezető magyarázata, minden önmagáért beszélt. Össze voltam zavarodva, ami természetes is, és nagyon rosszul voltam. Nem tudom eldönteni emiatt-e, de mindkét alkalommal émelyegni kezdtem, nagyon fájt a fejem, szédültem, nem bírtam enni, és igazából semmire sem tudtam koncentrálni. Elborzasztó. Zavar..., zavar, hogy ez egy turistalátványosság, boltokkal, szendvicsbárral, és Hot-dogossal, zavar, hogy a kínaiak mosolyogva kattintgatják a fényképezőgépjüket, az egészből mit sem értve. Ugyanakkor kell is, a fenti idézetet alátámasztva. Már, ahogy beléptünk a kapun "Arbeit macht frei", néhányan, mintha csak egy múzeumba lépnénk... A barakkok mellett sétálgatván végig az járt a fejemben, milyen lehetett itt "élni". Egyszerűen képtelen voltam fotózni, annyira etikátlannak tarom megörökíteni ezeket a borzalmakat. Nagyon kevés időt töltöttünk itt, mégis akkora hatása volt. Annyira más volt egy hulló falevelű őszi napon, este a sötétben..., félelmetes, hogy mennyire bele tudtam élni magam. Egész út alatt senkivel nem voltam képes beszélni, annyira mély volt az az érzés bennem, s mégis annyira keveset tudok róla. A 18. barakkban, a magyar múzeumban is nagyon kevés időt töltöttünk, de mostmár észrevettem Jákob Lili képeit- visszagondolva nagyon örülök (bár ezt a szót nem bírom használni ebben a szövegkörnyezetben), hogy akkor májusban elmentem a Páva utcai Holokauszt Múzeumba... Egyáltalán nem elég ennyi, hogy megértsem, mégis annyira sok és tömény volt. Elhatároztam, hogy vissza kell jönnöm, akkor is ha nehéz, és több időt kell szentelnem, hogy alaposan megvizsgáljak mindent. Furcsa volt és ijesztő, ijesztő, hogy milyen hatást tett. Csak nézni azokat a képeket, a meggyötört arcokat, ennyi sznvedést. Direkt nem gondoltam arra, hogy miért engedte ezt meg a Jóisten, mert utálom ezt a fajta feltevést..., inkább a candidi optimizmusomból fakadóan az járt a fejemben, hogy hihet-e valaki a panglossi filozófiában, mely szerint:"jól van ez így; ezek csak holmi kis árnyak egy szép festmény friss színei mellett." Igaz, akkor még nem volt holokauszt. Számomra ez összeférhetetlen.
Utoljára a gázkamrákat tekintettük meg, és már szabályosan frusztrált, ha valaki itt fényképezett..., hogy van ennyi tapintat az emberekben. Azon gondolkoztam, hogy Borbnak csak az lenne a lényeg, hogy mi játszódhatott le Hitler lelkében, mi volt a kiváltó oka, és valamilyen szinten igaza lenne. Megfoghatatlan, felfoghatatlan dolgok ezek..., de megmásíthatatlan történelem. Ahogy kifele sétáltunk a sötét őszi estén, pár kép jelent meg a fejemben a Sorstalanságból, az Élet szépből, és egyéb más filmekből, könyvekből. Csak a lábamat néztem és a köveket, annyira be voltam zárkózva, és annyira nagyon-nagyon átéreztem: "S hiába minden megfontolás, ész, belátás, józan értelem, mégse ismerhettem magamban félre valami halk vágyakozásféle lopott, mintegy az esztelenségétől szégyenkező s mégiscsak egyre makacskodó szavát: szeretnék kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban." /Kertész Imre: Sorstalanság/
Utána már nem mentünk Birkenauba, nem is bírtam volna. Álltunk, kicsit beszélgettünk.A többieknek azt panaszoltam, hogy milyen szörnyűek azok, akik tagadják Auschwitz létét, és a zsidókra fogják, hogy ők találták ki, hogy sajnálják őket. Jó volt, hogy a kérdésben egyetértettünk, és beszéltünk kicsit, bár érezhető volt a hangulat...(mintha temetésen lennénk). Persze nem ez volt a baj. Elegem volt, nem bírtam tovább..., elég a kínzásból, a pokolból, Auschwitz, Birkenau, haláltáborok, krematórium, Hitler, fajelmélet, nácik, zsidók, emberkísérletek, gázkamrák, Mengele, Nürnberg, endlősung--- a szavak, melyek az esti Ország-városozásban is visszatértek....-egyszerűen szétfeszítettek. Az úton egy idő után megpróbáltam felvenni a beszélgetés fonalát, és lényegtelen semmiségekről fecsegni, fura ez a váltás. Ennyi volt. Nagyon össze voltam zavarodva, több emberen semmi sem látszott. Úgy látszik, mindenki máshogy dolgozza fel. Auschwitz csak egy a sok közül.

Ennyit tudtam írni erről. Ezt most külön berakom, mert úgy érzem, semmivel sem férne össze.
Későre jár. Majd holnap folytatom.