Semmi sem állandó csak a változás maga.

Nem tudom, miért ez a Heraklitosz- idézet a cím, vagyis hát, mert nem jutott eszembe semmi, de ebben azért sokminden benne van.

Lassan háromnegyed tizenegy, és én megint most kezdek el írni, nem tudom, mi lesz így velem, de megint éjszakázás:S. Ha most elmennék, akkor is legjobb esetben éjfélkor tudnék elaludni, de legalább még egy óra, amíg ezt befejezem, legalábbis abból kiindulva, mennyi mindent szerettem volna írni. Aztán utána három hétig semmi számítógép, internet. Ez az utolsó estém itthon. Arra gondoltam, hogy azért alvásra is lenne szükségem, mert tudom, hogy most 14.-ig napi hat óránál többet nem lesz lehetőségem aludni, és ez nekem nem elég. Megpróbálok nem parázni ezen. Ma kapcsoltam be utoljára a gépet, úgyhogy most legközelebb talán pont mához számított három hétre lesz alkalmam írni. A holnapi napot teljes mértékben a pihenésre szeretném szentelni, aludni szeretnék, és olvasni az Exodust.
Sokan nagyon féltenek, és csodálkoznak, hogy még így is elmegyek, lehet, hogy ez a túlzott aggódás ültette belém kicsit a parát, de ha Isten azt a sorsot szánta nekem, hogy felrobbanjak egy metróban, úgysem tehetek ellene semmit. Mondjuk nem is szeretnék játszani a sorssal, de nagyon nem szeretem, ha az ördögöt a falra festik. Baj bárhol, bármikor történhet. Amellett persze jólesik az aggódás.
Most kicsit más. Félek, hogy megint a fáradtság miatt nem tudok elég tisztán és pontosan fogalmazni, és összefolynak a gondolatok a fejemben, ugyanakkor ennyire konvencionális vagyok.
Megint csináltam egy hülyeséget, talán helytelen döntés következtében meggondolatlanul cselekedtem. (Na, hát ez már megint paradox.:) Mégiscsak ettől élet az élet, előre nem tudjuk kiszámítani, hogy amit teszünk helyes vagy helytelen-e, csak ha már bekövetkezik. Szóval, azt gondoltam azzal az okos fejemmel (pejoratívan:), hogy mégsem rejtegethetek, dugdoshatok egy több mint hétszáz oldalas könyvet a szobámban, ezért valamit ki kell találnom. Erre kapóra jött, és pont azt találtam ki, hogy a Diától kaptam szülinapomra. Megbeszéltem vele is, belement. Utána én meg jól megmutattam anyámnak, eleve nem jó dolog kamuzni, de ha még rossz is sül ki belőle... Természetesen tök kiakadt, hogy én mondtam el a Diának, hogy zsidó vagyok. Mintha neki bármi köze lenne hozzá, néha egy-egy nevelő célzatú leteremtésén, vagy érvelésén érzem, hogy 'na így nem; ilyen módszerrel nem fogom nevelni a gyerekeimet', ha másnak nem, jó elrettentő példának. Lényeg, hogy kitört egy kisebbfajta családi balhé, az én drága könyvem miatt (ami mellesleg amellett hogy érdekel, és a Flóra is ezt olvasta, azért is jó, mert kicsit beitta a Flóra szobájának illatát, és megszagolva olyan nosztalgikus.) Most este éreztem a legerősebben azt, hogy zsidó vagyok, arcon csapott hirtelen, mint a maró szél. Kicsit megpróbáltam délután kiművelni magam, felhoztam a zsidó nép világtörténetét, ami szerintem nagyon szép, és átfogó képet ad a zsidóságról, rengeteg ténnyel, történelmi és vallási vonatkozással. Például az is most tudatosult bennem, hogy mi a kabbalah. Számomra a zsidó mégiscsak egy vallás marad, hiába holokauszt, nürnbergi faji törvények, endlösung, Auswitch,antijudaizmus, antiszemitizmus. Nekem a zsidó nem jelent többet, mint például a buddhista, bráhmanista, hindu, krisnás, unitárius, evangélikus, mohamedán, református, ateista vagy éppen katolikus. Persze, van különbség, de számomra, ha valakit lezsidóznak, akármennyire is negatív töltetű mai világunkban, akármit is gondol mögötte az illető, nekem nem jelent mást, mintha mondjuk lekatolikusoznák. "a keresztények nem érthetik meg önmagukat anélkül, hogy ne értenék meg a zsidókat, a mi idősebb testvéreinket ".--- Ezt II. János Pál mondta. Anyut nem fogom megérteni, talán mert nem is akarom, de akkor sincs semmi köze az egészhez, nem ő a zsidó. (mellesleg pedig nem is én mondtam a Diának, hogy zsidó vagyok. ) Jaja, ma már annyit láttam, olvastam és használtam a zsidó szót, hogy azt hiszem, jobb lesz, ha más témába kezdek.
Ezzel együtt viszont szerintem kicsit agnosztikus vagyok, a szó eredeti jelentésében. (mármint hogy az empirikus élményen túli dolgokat megismerhetetlennek nyilvánító) Istenben hiszek, nagyon is, de ezt nem szeretném túlragozni, főleg nem itt, a blogban.

Jaj, mostanában olyan hektikus vagyok, ez az életmód nem tesz nekem valami jót...
Nagyon sokat szerettem volna még írni, de egyrészt Beu már kitessékelt a szobából, másrészt nem jut eszembe túl sok említésre méltó, viszont tudom, hogy ki kellene használnom ezt az utolsó lehetőségemet az írásra.
Még annyit akartam, hogy annyira jó volt ez a szülinap, és szerintem örök élmény marad, ahogy ott ülünk a konyhában, és bontogatjuk egymás ajándékját. A csomagolópapír, a lap, amire héberül is írt mindig titokládám legértékesebb kincsei közé fog tartozni. Az első közös szülinap..., annyira szép. Olyan nagyon sokmindenről beszélgettünk, és nagyon jó volt, reggel, délután négyig hálóingebn ülni a konyhában, beszélgetni. A képek pedig, annyira örültem nekik, és főleg az az egy, a kedvencem, nagyon meghatározó, ha két vadidegen ember lenne rajta, szerintem akkor is megindítana, annyira jól elkapott pillanat, egymás szemébe nézünk. Kinagyíttatom, be fogom kereteztetni és kirakom a koleszba. Kicsit megterhelő ez a titkolózás, de szerintem úgy fogok visszagondolni ezekre a hónapokra, mint életem egyik legboldogabb szakaszára.
Azon is gondolkodtam, hogy ha most nem találkozunk, mondjuk 18.-ig, az csak jó. Legalábbis én úgy vagyok vele, hogy sokkal nagyobb öröm egy hónap után újra látni, és megölelni valakit, akit szeretsz, mintha mindennap találkoznátok. Meg talán jó lesz érezni a másik hiányát. Kicsit ártalmas szerintem a túl sok együttlét, elveszíti a varázsát, és valahogy kihúny a szeretet lángja.

Szerintem ezek voltak a fontos dolgok, most sajnos abba kell hagynom--három hétre.
Remélem élményekkel gazdagodva, boldogan jövök majd haza, és lesz mit írnom.
Ja, ezt még akartam; félek, hogy a múltkori letargiám megint egy depresszió kezdete, és kiszámíthatatlan, bármikor jöhet ilyen, általános kedvetlenség, búskomorság. Kicsit megnyugtat, hogy Anikó néni szerint ez a felnőttség elkerülhetetlen velejárója, ezzel együtt szép az élet.

Mostmár tényleg nem írok többet. Holnap még angolozni is szerettem volna, hogy az útra, és egyben véglegesen, feloldójon ez a görcs, és merjek beszélni. Ez is életem egyik olyan problémája, amit nem tudok megoldani, bármit is teszek, viszont tudom, hogy nekem kell, és csak egyedül lehetne.