Krakkó

csak hogy mindenki tudja, miről szól a post:).

Ez az első novemberi bejegyzésem, és remélhetőleg nem az utolsó. Már nagyon hiányzott az írás, csak sajna sosincs időm..., pedig elég tartalmasan telt a szünetem, és jó lett volna kiírni magamból egy csomó dolgot. Na mindegy, megpróbálok túllépni ezen. Most ide csak a krakkói utat írom be, hogy címhű legyek..., és a többi fontos dolgot, élményeket, gondolataimat pedig majd egy másik bejegyzésbe, talán csak jövő héten.
Szóval: a nagy út, lényegretörően:

Pénteken még nagy Ankét banzáj volt;), és későn is feküdtem le, úgyhogy kissé nehezen ment a fél hat előtti kelés, meg bevallom, izgultam is... Nem ittam kávét, s mint az a későbbiekben kiderül, így is túléltem a napot:). Az utunk zökkenőmentes volt, beszélgettünk, de alapvetően elég punnyadtak voltunk. Megint az az érzés, mikor átléptem a határt, hogy valahogy szabadabb vagyok, kötetlenebb minden etc., nem tom, de vhogy lételemem az utazás... Jaj, a lengyel táj lenyűgözött, imádom ezt az országot... gondolom, Apu miatt főleg, anélkül nem ismertem volna meg..., de nagyon szeretem. Megálltunk pár helyen szünetekre, legemlékezetesebb a szlovák-lengyel határ, handicap telefonfülke..., nekem kicsit groteszk, páran mulatságosnak tartották...
Ja, és a szlovák TESCO, erről még a visszafele úton is szó esik majd...
Fél három körül érkeztünk meg az első programra.

Auschwitz

Nem is hiszem, hogy erről bármit is képes lennék írni.Szavakkal egyszerűen nem lehet kifejezni.
"Aki nem ismeri a múltat, hajlandó azt megismételni." Ez a mondat is Auschwitzban látható valahol, én nem láttam, de ez elszomorító. Másodszorra jártam itt, és meglepő módon hasonló érzéseket keltett bennem, holott teljesen mások voltak a körülmények, kicsi voltam, és még a származásommal sem voltam tisztában az első alkalommal, de úgy látom, ez nem változtat a dolgokon. Nem tudtam megszólalni. Nem kellettek tények, bizonyítékok, nem kellett az idegenvezető magyarázata, minden önmagáért beszélt. Össze voltam zavarodva, ami természetes is, és nagyon rosszul voltam. Nem tudom eldönteni emiatt-e, de mindkét alkalommal émelyegni kezdtem, nagyon fájt a fejem, szédültem, nem bírtam enni, és igazából semmire sem tudtam koncentrálni. Elborzasztó. Zavar..., zavar, hogy ez egy turistalátványosság, boltokkal, szendvicsbárral, és Hot-dogossal, zavar, hogy a kínaiak mosolyogva kattintgatják a fényképezőgépjüket, az egészből mit sem értve. Ugyanakkor kell is, a fenti idézetet alátámasztva. Már, ahogy beléptünk a kapun "Arbeit macht frei", néhányan, mintha csak egy múzeumba lépnénk... A barakkok mellett sétálgatván végig az járt a fejemben, milyen lehetett itt "élni". Egyszerűen képtelen voltam fotózni, annyira etikátlannak tarom megörökíteni ezeket a borzalmakat. Nagyon kevés időt töltöttünk itt, mégis akkora hatása volt. Annyira más volt egy hulló falevelű őszi napon, este a sötétben..., félelmetes, hogy mennyire bele tudtam élni magam. Egész út alatt senkivel nem voltam képes beszélni, annyira mély volt az az érzés bennem, s mégis annyira keveset tudok róla. A 18. barakkban, a magyar múzeumban is nagyon kevés időt töltöttünk, de mostmár észrevettem Jákob Lili képeit- visszagondolva nagyon örülök (bár ezt a szót nem bírom használni ebben a szövegkörnyezetben), hogy akkor májusban elmentem a Páva utcai Holokauszt Múzeumba... Egyáltalán nem elég ennyi, hogy megértsem, mégis annyira sok és tömény volt. Elhatároztam, hogy vissza kell jönnöm, akkor is ha nehéz, és több időt kell szentelnem, hogy alaposan megvizsgáljak mindent. Furcsa volt és ijesztő, ijesztő, hogy milyen hatást tett. Csak nézni azokat a képeket, a meggyötört arcokat, ennyi sznvedést. Direkt nem gondoltam arra, hogy miért engedte ezt meg a Jóisten, mert utálom ezt a fajta feltevést..., inkább a candidi optimizmusomból fakadóan az járt a fejemben, hogy hihet-e valaki a panglossi filozófiában, mely szerint:"jól van ez így; ezek csak holmi kis árnyak egy szép festmény friss színei mellett." Igaz, akkor még nem volt holokauszt. Számomra ez összeférhetetlen.
Utoljára a gázkamrákat tekintettük meg, és már szabályosan frusztrált, ha valaki itt fényképezett..., hogy van ennyi tapintat az emberekben. Azon gondolkoztam, hogy Borbnak csak az lenne a lényeg, hogy mi játszódhatott le Hitler lelkében, mi volt a kiváltó oka, és valamilyen szinten igaza lenne. Megfoghatatlan, felfoghatatlan dolgok ezek..., de megmásíthatatlan történelem. Ahogy kifele sétáltunk a sötét őszi estén, pár kép jelent meg a fejemben a Sorstalanságból, az Élet szépből, és egyéb más filmekből, könyvekből. Csak a lábamat néztem és a köveket, annyira be voltam zárkózva, és annyira nagyon-nagyon átéreztem: "S hiába minden megfontolás, ész, belátás, józan értelem, mégse ismerhettem magamban félre valami halk vágyakozásféle lopott, mintegy az esztelenségétől szégyenkező s mégiscsak egyre makacskodó szavát: szeretnék kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban." /Kertész Imre: Sorstalanság/
Utána már nem mentünk Birkenauba, nem is bírtam volna. Álltunk, kicsit beszélgettünk.A többieknek azt panaszoltam, hogy milyen szörnyűek azok, akik tagadják Auschwitz létét, és a zsidókra fogják, hogy ők találták ki, hogy sajnálják őket. Jó volt, hogy a kérdésben egyetértettünk, és beszéltünk kicsit, bár érezhető volt a hangulat...(mintha temetésen lennénk). Persze nem ez volt a baj. Elegem volt, nem bírtam tovább..., elég a kínzásból, a pokolból, Auschwitz, Birkenau, haláltáborok, krematórium, Hitler, fajelmélet, nácik, zsidók, emberkísérletek, gázkamrák, Mengele, Nürnberg, endlősung--- a szavak, melyek az esti Ország-városozásban is visszatértek....-egyszerűen szétfeszítettek. Az úton egy idő után megpróbáltam felvenni a beszélgetés fonalát, és lényegtelen semmiségekről fecsegni, fura ez a váltás. Ennyi volt. Nagyon össze voltam zavarodva, több emberen semmi sem látszott. Úgy látszik, mindenki máshogy dolgozza fel. Auschwitz csak egy a sok közül.

Ennyit tudtam írni erről. Ezt most külön berakom, mert úgy érzem, semmivel sem férne össze.
Későre jár. Majd holnap folytatom.